Vidnyánszky: “Akkor kezdődtek a problémák, amikor kiderült, hogy itt maradok”

2017 július 03. hétfő, 8:19

„Nem kellett igazodnom, megfelelnem, mert nem itt jártam végig a szamárlétrát” – fogalmazott a rendező. A Nemzeti Színház főigazgatóját a Kárpáti Igaz Szó kérdezte.

A Kárpáti Igaz Szó cikkéből:

Arra a kérdésre, honnan ez az imponáló érdekérvényesítő képessége, Vidnyánszky Attila így felelt: “Valószínűleg kárpátaljai voltomból is adódik, meg abból, hogy nem szorultam rá senkire. Nem kellett igazodnom, megfelelnem, mert nem itt jártam végig a szamárlétrát. Az jóval nehezebb lett volna. Amióta lehetőségem van a magyarországi színházi közélet állapotain valamelyest változtatni, ez a borzalmas megfelelési kényszer, ami megbénítja a fiatal alkotókat, oldódni látszik. Amikor még csak át-átjöttem Magyarországra egy-egy darab rendezésére a 90-es évek végén, még nagyon szeretett a szakma, mert kívülről jöttem, és gondolták, majd visszamegyek. Akkor kezdődtek a problémák, amikor kiderült, hogy itt maradok, és valami komolyabb dologba kezdek. Akkor viszont már elég erős voltam, külföldi elismerésekkel a hátam mögött, kialakult egy kapcsolatrendszerem, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Egy művésznek, alkotónak mindig szüksége van visszaigazolásra. Meg kell azonban tanulnia, hogy csak a nézők reakciói fontosak, és jól teszi, ha minden mástól – a kritikának, az elméleti szakemberek véleményének, a színházi divatoknak, fesztiváligényeknek való megfeleléstől – függetleníti magát, és csak a belső alkotói szándék kifejezésére törekszik. A lényeg a közönség visszajelzése! Persze szakmai elismerésekre is szükség van, csak tudni kell, hogy kire érdemes és kell hallgatni. Szerencsére nekem mindig megadatott az elismerés, ha nem Magyarországon, akkor Oroszországban, Lengyelországban.”

Vidnyánszky Attila (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Vidnyánszky Attila (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ifjúkora a Szovjetunióban telt el, amelyről úgy fogalmazott: kemény diktatúra volt. “1982-ben kezdtem az ungvári egyetemet, és majdnem kirúgtak, mert azt találtam mondani egy baráti társaságban, hogy Trianon még nem lezárt ügy. Volt köztünk egy besúgó, és a KGB nyomozott utánam, kihallgattak, figyeltek. Öt évig nem engedtek Magyarországra, pedig a nagyszüleim Szombathelyen éltek. A családom többi tagja megkapta az útlevelet, nekem nem adtak. 1986-tól, Gorbacsov hatalomra kerülésétől éreztük, hogy lazul a szorítás, de a 80-as évek eleje még kemény volt. A Szovjetunió – a hétköznapi nehézségek és a politika ellenére – a kultúrát tekintve izgalmas hely volt. A 20. század elejétől a hatalmas orosz színháztradíció az egész világra meghatározó hatást gyakorolt, és 20-30 évvel ezelőtt is, belecseppentem, nagyon erősnek számított, és ma is az. Hamar rájöttem, hogy van egyfelől a gyűlölt birodalom, másfelől viszont az ungvári egyetem és két év nagymuzsalyi magyartanítás után a kijevi színművészetin olyan közegbe kerültem, ahol tudtam: lehet és érdemes tanulni. Nagy lelkesedéssel és tudatosan vetettem magam bele ebbe a pezsgésbe. Megismertük a kijevi, a moszkvai színházakat, az országot beutazva szinte az összes tagköztársaság jelentősebb rendezőjének láttuk a munkáit” – mesélte Vidnyánszky Attila.

A rendező 1998-99 környékén sok időt töltött Magyarországon. Úgy fogalmazott, azonnal átérezte azt a helyzetet, hogy “a határontúliak eszközök a magyarországi szekértáborok egymásnak feszülésében”.

“2002-ben épült fel az új Nemzeti Színház. A szakma krémje szinte egyöntetűen azt hangoztatta, hogy az új intézmény teljesen felesleges. Volt, aki egyenesen le akarta dózeroltatni, de a legszelídebbek is idejétmúltnak tartották a nemzeti jelzőt az intézmény nevében. Akkor úgy éreztem, hogy muszáj megszólalnom! Bár még nem hallatszott a hangom úgy, mint most, de megszólaltam, és Márta Istvánnal pályáztunk a Nemzeti vezetésére. Jött is rögtön a retorzió. Pedig csak azt mondtam, a Nemzeti Színház Magyarországon meghatározó intézmény, spirituális hely, és van értelme, és kell hogy legyen tartalma is a nemzeti jelzőnek az intézmény nevében. Ma is tagadom, hogy nem lehet korszerű az, ami nemzeti, és hivatkoztam Bartókra, Kodályra, akik nemzetköziként, nemzetiek voltak. Az évek alatt csak még inkább megerősödött bennem, hogy nem két egymást kizáró fogalomról van szó. Akkor égették rám a bélyeget, hogy nem ‘közéjük’ tartozom” – mondta a Nemzeti igazgatója.

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok