Marton László: “A művészeti életben való részvételt a véleménycsere tudja élvezetessé tenni”

2017 július 11. kedd, 7:11

A rendezővel többek között nemrég megjelent életrajzi könyvéről beszélgetett a Wmn.hu.

A wmn.hu cikkéből:

A könyvében azt írja, hogy az a nagypolgári életforma, amit gyerekkorában otthon látott, valójában nem a kommunizmusban szűnt meg. Marton László ennek kapcsán elmondta, a családi háttere nem mindig jelentett előnyt, különösen nem a Rákosi-korszakban, de később, a korai Kádár-korszakban sem, de adott sok egyebet: műveltséget, polgári kultúrát, egyfajta stílust és tartást. “Ebből valóban sok minden élt még a Rákosi-rendszerben is, mindannak ellenére, ami a hivatalos propagandában zajlott. Megvoltak a bástyái például az Operaházban vagy a Zeneakadémián, ahol kivételes előadásokat adtak esténként olyan énekesek és zenészek fellépésével, akik egyébként a Metropolitanben, a Wiener Staatsoperben vagy a Scalában léphettek fel korábban, és a világ elitjéhez tartoztak. A közönség elegánsan felöltözött, és Mozartot, Verdit hallgatott, nem szovjet komponistákat. Így ezeken az estéken az Operaházban paradox módon folytatódott az a polgári életforma, amit egyébként a Rákosi-rendszer el akart tüntetni. Furcsa módon úgy érzem, ez az egész a rendszerváltáskor ért véget. Még a Kádár-korszakra is jellemző volt, hogy egy tisztán követhető értékrend uralkodott az országban. Lehetett tudni, kik a nagy filmrendezők, nagy írók, nagy zeneszerzők, vagyis kik alkotják ennek az országnak a szellemi elitjét. Ez egy követhető útmutató, értékrend volt mindenki számára. A rendszerváltás után azonban mindez összeomlott, és helyette olyan értékválság támadt, amiben minden megkérdőjeleződött. Ekkor szívódott fel, és tűnt el hirtelen ez a nagyon nehezen megőrzött polgári hagyomány” – mondta Marton László.

Marton László / Fotó: Pozsonyi Janka, WMN

Marton László / Fotó: Pozsonyi Janka, WMN

A rendező elárulta, rengetegen segítették fiatalkorában, de reménye sem lehetett, hogy bejut a Színművészetire. “Voltak emberek, akik már akkor mellém álltak. Egri István oda mert vinni a József Attila Színházba, Gobbi Hilda szerzett olyan munkát, amiből meg tudtam élni, Bodrogi Gyula a barátságával tüntetett ki, és Sinkovits Imre jóvoltából Fábri Zoltán sokadik asszisztense lehettem a Két félidő a pokolban című filmben. Ott állhattam mögötte, és figyelhettem ezt a hihetetlen zsenit. Ez egyben útmutató az embernek egy életre, hogy megpróbáljon ő maga is segíteni, ha tehetséget lát” – fogalmazott Marton László.

“Ha nekem a Finn Nemzeti Színházban nem ül be a próbáimra Georgij Tovsztogonov, a leningrádi Gorkij Színház igazgatója, és utána nem sétál velem hosszasan, miközben megosztja az észrevételeit, vagy nem teszi ugyanezt Benno Besson, a berlini Volksbühne rendezője, akkor sosem tanulok meg fontos dolgokat. De ugyanezt kaptam Horvai Istvántól, akinek végül a főnöke lettem, a barátságunk mégis töretlen maradt. Ő is beült a próbáimra, és a maga nem mindig kellemes, ámde őszinte módján mindig elmondta, számára mi hiányzik az adott a jelenetből. Bármilyen különös, a művészeti életben való részvételt valójában ez a véleménycsere tudja élvezetessé tenni. Mi azért szeretünk együtt tanítani Hegedűs D. Gézával és Forgács Péterrel, mert óra után elmegyünk sétálni a Vas utcába, és megbeszéljük, mi történt az órán: ki lépett előre, kivel mi a probléma… Néha este is felvesszük a telefont, és még egyszer átbeszéljük ugyanezt – és az egész együtt tanításban ez a legnagyobb élmény” – hangsúlyozta a rendező.

A teljes interjú itt olvasható.