“Egyik szemét törölgeti, másikkal kacsint” – Márványba vésték Margitai Ági nevét

2017 július 13. csütörtök, 16:32

Emléktáblát avattak születésének 80. évfordulójának alkalmából Margitai Ági színművész szülőházán Józsefvárosban.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész emlékét őrző márványtábla a MASZK Országos Színészegyesület javaslatára, kerületünk önkormányzatának támogatásával került fel a Teleki tér 7. számú házának falára, ahol az 1937-ben született művésznő gyermekéveit töltötte. Az ünnepségen Novák Eszter rendező és Hegedűs D. Géza színművész idézte meg Margitai Ági emlékét, Józsefváros képviseletében pedig Sántha Péterné alpolgármester méltatta a két és fél esztendeje elhunyt színésznőt.
Sándor Erzsi írása:

A Teleki tér nagy szülötte – ezen komolyan nagyon kellene röhögnie. Azon is, hogy piacra néző ház falán, a nagykapu mellett márványtáblába vésve áll a neve. Az a neve, amelyen ott a Teleki téri bérkaszárnyában nem szólította senki, hiszen ott, akkor még nem volt Margitai. Csak elkezdett lenni. Akkor, amikor 15 évesen beiratkozott a néptáncba. Egyébként egy Molnár Péter nevű mókásan raccsoló színházba bódult kis sráccal együtt ropta, akivel életre szólóan meg nem támadási szerződésbe kerültek onnantól. Később a kissrác is megkapta a maga szakmai nevét és Molnár Gál Péterként volt rá tekintettel.

Margitai Ági

Margitai Ági

A VIII. kerület most márványtáblába véste Margitai Ágit, az alpolgármester nő szépen és hosszan beszélt. Annyira szépen és feltűnően plasztikusan, hogy az is kiderült, színésznő szeretett volna lenni. Vannak színészek és vannak alpolgármesterek és ez így van jól. Novák Eszter meg megpróbálta kivenni az ünnepélyt az eseményből. Átrendezte magát a Margitai térfelére és onnan nézett szét a nap égette kis utca szakaszra, amit a piac faláról visszaverődő délutáni nap még tovább fűtött.

Novák Eszter arról beszélt, amit látott. Beszélt az elképzelhetetlen szegénységről, amiből Margitai elindult, beszélt a kíváncsiságról, ami hajtotta, a merészségről, a bátorságról, az öntudatról, az elszántságról és a rengeteg röhögésről. – Jó házunk van! – állapította meg a körülállókra mutatva és tudtuk, hogy az Ági örülne. Közelebbi és távolabbi barátai, elmúlt és el nem múló szerelmei, jeles és jeltelen kollégái álltak félkörben, mellettük egy helyi utcai család élte megszokott életét a kis ünnepség alatt és egy kiváló ritmusérzékű szálkás szőrű tacskó ugatott együtt a tapsolókkal.

Emléktábla avatás

Emléktábla avatás / Fotó: Népszava

A félkörbenállók aztán bekéredzkedtek az udvarba is, voltak, akik felmentek egészen a harmadik emeletre is, megkeresni az Ági nyomait. Örök reménykedők. Színészek persze. Akik hisznek abban, hogy ha erősen nézik a harmadik emeleti ajtót Essenfeld Friderika fogja majd kinyitni, és Weiss Jenő sem megy el a munkaszolgálatba és mindeközben Gizella-Ágnes madárcsontú kiskamaszlány szalad lefelé, kettesével szedve a lépcsőket. Színházi népek, akik hinni szeretik, hogy a márványtáblába vésett név kőbe vési az elmúló időt, ami kíméletlenül múltidőbe helyez minden ma érvényes színházat. Nézik az udvart, ami egykoron biztosan kopár volt de ma virágbokros és bíznak a márvány örökkévalóságában.

Margitai eközben tudhatóan meghatódva törölgeti a szemét. Az egyiket. Amelyik sírdogál. Mert a másik röhög és kacsint és pislog és él, ahogyan szeretnénk. Ahogyan szerettük.

Sándor Erzsi

 
 

Kapcsolódó anyagok