Huszti Péter: “Régen megkövetelték, hogy odaadjuk az életünket”

2017 július 23. vasárnap, 8:12

Úgy érzi, kötelessége írni is, hogy megossza történeteit szerepeiről, és arról a színházról, amit szeret. Huszti Pétert a Délmagyarország kérdezte.

A delmagyar.hu cikkéből:

“Nagyon fiatal voltam még, amikor Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója – akinek több darabját is játszottam – felbiztatott, mert olvasta néhány korábbi, rövidebb szövegemet. Azóta az írás hozzátartozik az életemhez. Úgy érzem, vannak dolgok, amiket csak én tudhatok a szerepeimről, vagy éppen a játszótársaimról. És vannak dolgok, amiket jólesik és talán kötelességem is megírni, hogy nyoma maradjon annak a fajta színháznak, amit szerettem és szeretek” – mesélte Huszti Péter, akinek több kötete is megjelent az évtizedek folyamán.

Huszti Péter (fotó: József Attila Színház)

Huszti Péter (fotó: József Attila Színház)

“Leginkább kényszert érzek, hogy – akár az előadások után, éjszaka – írjak. Bennem vannak, velem élnek, és ki kell adnom magamból ezeket a történeteket, mert ha ennyire foglalkoztatnak, akkor valami több van bennük. És serkenti is egymást ez a sokféle tevékenység, amely mindig a színházra és az emberre összpontosul. Ülök ilyenkor a lámpánál, írok, és másnap reggel elolvasom a soraimat. Előfordul, hogy összetépem és elhajigálom az oldalakat, mert azt szeretném, hogy az maradjon meg, ami igazán fontos” – hangsúlyozta a művész.

Huszti Péter a Színművészetin is tanít. A kérdésre, miben mások ma a hallgatói, mint ő volt, így felelt: “Bár több gyakorlati ismeretet sajátítottak el, olyan, mintha az életről kevesebbet tudnának. Szeretnek és szeretnének magukról beszélni. Olyan dolgokat mondanak el néha a családjukról vagy épp a gondjaikról, amelyekről én hallgatóként nem beszéltem volna a tanítóimmal. Egyre kevesebb idő lehet otthon a családokban egymásra. És hiába csetelnek egész nap, hiány ma az élő beszéd, a hang, hogy egymás szemébe nézünk, és hogy kérdések, válaszok és csendek is vannak. (…) Tehetség, szorgalom, odaadás – ezeknek köszönhetően mi be tudtunk kerülni egy-egy nagyobb színházba. Megkövetelték, hogy odaadjuk az életünket, cserébe azt adták a rendezők, játszótársak, hogy szerepről szerepre tudtunk fejlődni. A pályánk úgy alakult, hogy ezért ‘csak’ nagyon jól kellett játszani, ezért talán könnyebb volt érvényesülni. Ma azért nehezebb, mert nincsenek hasonló utak, a fiatalok meghallgatásról meghallgatásra járkálnak. A Madáchban 40 év alatt közel 100 főszerepet játszottam vezető színészként. A társulattal tudtuk, hogy a világirodalomból válogatva értéket teremtünk, emellett rengeteg, szintén irodalmi értékkel bíró tévéjáték is készült akkor. Mintha gazdagabb lett volna az életünk.”

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok