“Két hétre egy társulat vagyunk” – Interjú Máthé Zsolttal az AlkalMátéról

2017 július 28. péntek, 7:29

Július 27-30. között immáron tizennegyedszerre áll össze az AlkalMáté Trupp. A Máté Gábor-osztály egyik tagját, Máthé Zsoltot kérdezte a Pótszékfoglaló.

A Pótszékfoglaló.hu cikkéből:

Milyen csapat volt annak idején ez az osztály, amikor végeztetek?
A mi osztályunk tulajdonképpen kiegyensúlyozott volt. A “problémások”? Ők elég hamar eltűntek…de ez általában nem volt ránk jellemző. Nem uralkodtak farkastörvények közöttünk. “Problémásnak” az nevezhető, aki nem találja a helyét, nem talál magának embereket – ők könnyen elszigetelődhetnek, lemorzsolódhatnak. Mi elég kulturáltan elviseltük egymást, könnyedén tudtunk egymással dolgozni, szót érteni. Volt egy közös alaphang, amitől mi osztály tudtunk lenni. Gondolkodásmódban, stílusban és ízlésben is egymásra tudtunk hangolódni. Ez látszott is rajtunk rögtön. Tizennyolcan indultunk, közülünk egy azonnal Londont választotta inkább, aztán az első év végén kirostálódott egy ember, majd a harmadik félévkor még kettő, így aztán tizennégyen végeztünk.

Máthé Zsolt / fotó: Gyöngyösi Hunor

Máthé Zsolt / fotó: Gyöngyösi Hunor

Hogyan indult ez a most már tizenegy éves hagyomány?
Tulajdonképpen mi már az első év utáni nyáron Szentendrén, a MűvészetMalomban csináltunk egy költészeti estet Orbán János Dénes költő verseiből – ez volt az első nyári produkciónk. Majd a második év után Mácsai Pál közreműködésével Szombathelyen, a Művészetek Házában Esterházy Péter Egy nő című könyvéből hoztunk létre egy előadást, úgy, ahogy akkor a főiskolán dolgoztunk. Kilencvenhét írás van a könyvben, és mindegyik úgy kezdődik: “Van egy nő”. Ezek közül kiválasztottunk néhányat, és átdolgoztuk jelenetekké őket. Ezekből a jelenetekből lett aztán egy egész estés előadás, amit elég sokat játszottunk, még a Merlin Színházba is átkerült, ha jól emlékszem.

Vajon milyen motiváció húzódik meg amögött, hogy az ember nyáron, évad végén, a nyári haknik, előadások között és mellett még rá tudja venni magát egy ilyen jellegű, 10 nap alatt elkészülő előadásra?
A POSzT-on szokás volt akkoriban – lehet, hogy még most is, ezt nem tudom, – hogy főiskolás osztályok elmennek oda egy-egy vizsgaelőadással. Ha jól emlékszem, mi ott egyszer egy mozgásvizsgát is előadtunk. A POSzT már az évad vége, de azért már nyár. Az ember úgy megy oda, hogy a vizsgát még előadja, de egyébként bulizik, és igyekszik jól érezni, elengedni magát.

…de az AlkalMáté Trupp előadás már július végére tolódik…
Igazából az sosem merült fel, hogy miért a nyarunkat áldozzuk erre. Az Orbán János Déneses anyag jó lehetőség volt – ott sem volt ez kérdés. Az Egy nőnek már volt magyarázata, hogy az miért lesz. Az első két évben úgy dolgoztunk a főiskolán, hogy csak a mi tanáraink tanítottak bennünket: Máté Gábor, Horvai István, illetve Iglódi István a zenés osztályt. Két évig ugyanazzal a módszerrel dolgoztunk: osztályteremben jeleneteket készítettünk, majd a tanáraink úgy gondolták, hogy szülessen egy olyan munka is, ami más körülmények között zajlik. Hadd derüljön ki , hogy azok az emberek, akik az első két évben nem voltak képesek kibontakozni, talán egy megváltozott közegben, más körülmények között és megváltozott módszerekkel jobban kibontakoznak. Mert hátha jön egy olyan tanár – mint ahogy jött is – aki máshogy nyúl az osztályhoz. Ezért az Egy nőnek jelentős pedagógiai értelme is volt, hogy azt miért úgy csináljuk, ahogy. Ahogy annak is, hogy nyáron is együtt vagyunk. Hiszen ez egy jó lehetőség arra, hogy megmutathassuk magunkat, produkciót csinálhatunk, de mégis laboratóriumi környezetben. Aztán a harmadik év után a Madách Kamara hívott bennünket: Mácsai Pál. Ott is, akkor is megvolt az az anyag, ami arra hivatott, hogy az egész osztály benne legyen. Ez volt A mi erdőnk alján, Dylan Thomasnak a verses szürreál meséje. Ebben már benne volt az egész osztály – ezt Máté Gábor rendezte nekünk, – és játszott benne három felnőtt színész is velünk: Mácsai Pál, Gálffi László – aki a beszédtanárunk volt – és Kiss Mari. Ekkor viszont kőszínházban próbált az osztály másfél hónapot. Nyáron 19 előadásunk volt egymás után, zsinórban. Azaz: ez is belelógott a nyárba, így ezzel is eggyel tudatosabb szintre lépett ez a mi közös dolgunk. Az ugyanis, hogy diploma után kitaláltuk, hogy az osztály nyáron csináljon közösen egy előadást, hogy együtt maradhassunk, mert hát nem éreztük azt, hogy nekünk most akkor “szét kellene szélednünk”. A Migrénes csirke volt az első anyagunk. Bár nekem erről nincsenek konkrét élményeim…Valahogy evidens volt már az, hogy mi mindig nyáron is csinálunk együtt valamit…

AlkalMáté Trupp

AlkalMáté Trupp

Az évek alatt soha nem merült fel, hogy most már unjátok? Mindig meg tudtátok oldani az egyeztetéseket?
Tulajdonképpen hárman a Madách Kamarába, hárman a Katonába és mint később kiderült, öten Egerbe kaptunk szerződést. Tehát három nagy gócpontban csoportosult az osztály, és nyilván volt egy-két ember, akinek nem volt társulati szerződése. Ez is inkább azt erősítette, hogy nem tudott “elkallódni” senki.

Az az ötlet hogyan született, hogy valakit az osztályból mindig élve boncoltok?
Igényünk van arra, hogy beszéljünk magunkról, arról, hogy mi lett velünk azóta, hogy színészek lettünk, pályánk van, szerződésünk van, hogy hol tartunk most? Hogyan kell, hogyan érdemes ezekről beszélni, és mi legyen ennek a formája? A közvetlen előzménye az úm. előadás volt ezeknek, mert akkor ott abban mindenki elmondta, megfogalmazta az élményeit a saját színházáról. Aztán ezekből jelenetek születtek és előadás. Ezután született meg bennünk: mi lenne, ha lenne egy előadás, aminek Péter Kata lenne a címe? Mindannyiunknak tetszett az ötlet, hát próbáljuk ki! Volt egy sorsolás, ahol a jelen lévők közül kisorsoltuk Járó Zsuzsit – ő lett az első. Aztán felállítottuk a szabályokat: bemutatjuk az adott előadást, majd kisorsoljuk a következő évi embert. Volt egy helyszínváltás időközben, mert Zsámbékot otthagytuk, és ekkor jött a Jurányi – nyilván ekkortól kezdve más hangulatú lett ez az egész. Zsámbékon ott maradt ebből az egészből valami vadromantikus, ám helyette jött valami más… Azok az előadások, amiket már itt, a Jurányiban csináltunk, azok már “felnőttebbek”, mélyebbek és mélyrehatóbbak lettek, mint amik Zsámbékon születtek. Ott, a rakétasilókban nekem azok az előadások színházibbak voltak, fantáziával, játékkal telibbek tűnnek így visszaemlékezve.

Csatádi Gábor interúja a Pótszékfoglalón itt olvasható.