“Hál’ Istennek újra kinőttek a szárnyaim” – Gulácsi Tamás válaszolt

2017 július 30. vasárnap, 10:11

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagját a Vörös Postakocsi Zsöllye rovata kérdezte.

A Vörös Postakocsi cikkéből:

“Viszonylag hamar kiderült, hogy van tehetségem hozzá, onnantól kezdve nem volt kérdés egy percig sem, hogy csinálom-e vagy sem. Közben az is egyértelművé vált, hogy a művészeteken kívül máshoz nem is nagyon értek. (…) Abszolút szerencse, hogy rátaláltam a színházra, és onnantól teljesen egyenesen haladtam az úton. Az első pofon az volt ebben a ‘színházasdiban’, amikor nem vettek fel a Színművészetire az Ascher Tamás-Novák Eszter osztályba. Nagyon vicces, hogy hosszú évek múlva Eszternél játszottam főszerepet. Ő azt mondta akkor, a harmadrostán, hogy kicsi vagyok még, menjek élni, lássak világot, meg ilyesmi. Utólag azt hiszem, teljesen igaza volt. Most, ha ránézek egy 18 éves gyerekre, értem ezt a mondatot” – mesélte Gulácsi Tamás.

Gulácsi Tamás

Gulácsi Tamás

A színész elmondta, a felvételi kőkemény, amivel ő akkor szembesült először: reggel nyolctól hajnalig – így megy egy hétig. “Megesett, hogy egy éjszakai megbeszélésen egyszerűen elaludtam, vagy elkezdett vérezni az orrom, nem bírtam fizikailag és egészségileg. Felmentem Pestre, életemben mondjuk negyedjére, és elkéstem a legelső óráról, pont Ladányi Andreáéról. Később beszélgettem Ascher Tamással, ő megnyugtatott, nekem igenis a színészi pályán a helyem. Azt gondolom, ha valaki tényleg, igazán színész szeretne lenni, az úgyis meg fogja találni az útját. Aki feladja mondjuk három kudarc után, azt gondolom, az ne legyen színész, mert akkor nem ég benne valami olyasmi, ami ahhoz kell, hogy jó színész legyen. Most már utólag mondhatom, hogy velem a lehető legjobban történtek a dolgok. Azt persze nem tudni, mi lett volna, ha akkor felvesznek a Színművészetire. De tény, hogy most a helyemen vagyok” – fogalmazott a Móricz Zsigmond Színház tagja.

“A Pesti Magyar Színiakadémián töltött három esztendő életem legjobb időszaka volt. Megtanultuk a színészi alázatot, azt, hogy mit jelent színházban létezni, emellett színészóriásokat láttunk, mellettük statisztáltunk a színpadon. A tisztelet és alázat, ha csak egy színházon belül is, de nagyon fontos dolog. Meg szükséges. Tulajdonképpen állandóan a hála állapotában kellene lennünk, vagy ha nem is állandóan, de lehetne időt szakítani arra, mert ajándék, hogy itt lehetünk. A vidéki színháznak is vannak nagyjai, kiváló színészek. A színház az színház: egy osztályteremben éppúgy, mint a művelődési házban, vagy bármilyen helyszínen. Nekünk mindenütt a lehető legtöbbet kell nyújtanunk! Persze kérdés, mi az a legtöbb, mert szerintem egy színész igazán sosem tudja azt, hogy mivel ad igazán. Lehet, hogy egy olyan megmozdulásom, gesztusom, gondolatom üt be a nézőnek, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy neki az bármit jelentsen” – mondta Gulácsi Tamás.

A főváros után jött Kaposvár, ahol ő volt az egyetlen, akit a végzősök közül Schwajda György felvett a társulatba. “Később a világ legrosszabb dolgai történtek ott velem, de addig a pontig, amíg leszerződtem, nagyon egyenes út vezetett, úgy érzem. Utána kezdődött életem talán legnehezebb szakasza. Örülök, hogy a pályám elején történt, mert mondjuk ötvenöt évesen kicsit nehezebb lett volna kijönni belőle. (…) Kirúgtak Kaposvárról, akkor picit összeomlottam, majd közel egy évig színházon kívül rekedtem. Ha nem is teljesen előzmény nélkül, mégis váratlanul jött Tasnádi Csaba hívása. Nem tudom, az ő bölcsességét dicséri-e, de el tudom képzelni, hogy igen: egyből két darabbal kezdtem, Novák Eszter, illetve Halasi Dániel rendezéseiben. Az első két hétben még elég görcsösen mentek a dolgok részemről, de aztán jöttek a dicséretek, az elején kapkodtam is a fejem, hogy tényleg? Ez jó? Aztán hál’ Istennek újra kinőttek a szárnyaim” – mesélte Gulácsi Tamás.

A teljes interjú itt olvasható.