Gálvölgyi János: “Jövőre indul az 50. évadom”

2017 augusztus 10. csütörtök, 7:41

A színészt a Nők Lapja kérdezte.

A Nők Lapja cikkéből:

Gálvölgyi János elárulta, korábban a lelke mélyén még félt, hogy milyen fantasztikus film vagy televíziós lehetőségekről marad le a nyaralás miatt, és persze reménykedett, hogy amikor megérkezik, rendezők sora tolong a háza előtt, hónuk alatt forgatókönyvvel, de ma már tudja, hogy aligha szalaszt el bármit is. “Tavaly volt egy kisebb egészségügyi kalandom is, és ez rádöbbentett, hogy az élet nem okvetlenül végtelen. Hogy egyre kevesebb nyaram van még hátra… Apám halála idején gondolhattam, hogy lesz még hatvan vagy ötvenöt! Ma viszont már korántsem vagyok biztos abban, hogy a hátralevő nyaraim száma meghaladja akár az ötvenet. Tehát igyekszem kihasználni azt, amennyi még megadatik…” – mondta a színművész.

Gálvölgyi János / Madách Színház: Furcsa pár

Gálvölgyi János / Madách Színház: Furcsa pár

Arra a felvetésre, hogy mindig szenvedélyes, vehemens, élesen fogalmazó ember volt, Gálvölgyi János így felelt: “Ha sütött a nap, akkor azért morogtam, ha esett az eső, akkor meg azért. Ez megváltozott. Ma már örülök annak, ha süt a nap, és annak is, ha esik a hűsítő eső. Pontosabban fogalmazva: régebben egy ragyogóan kivilágított teremben azt kerestem, hogy hol is van egy kis sötét folt, azóta pedig annak örülök, ha a vakító sötétségben észreveszek egy kis reményt adó világosságot… Igen, valamelyest megváltoztam. Elnézőbb lettem. Megbocsátóbb. Igyekszem a lényeges dolgokra koncentrálni.”

A színész az interjúban hangsúlyozta, csak és kizárólag színész szeretett volna lenni. “Bodrogi Gyuszinak van egy elmélete, hogy halálunk után a lelkünket szép tisztára mossák, kiszárítják, és úgy küldenek vissza bennünket erre a világra. Igen ám, de ott sem minden tökéletes, és akadnak lelkek, akiket rosszul lögyböltek ki, és kicsit foltosan jönnek vissza, magukon hordva előző életük-életeik tapasztalatait. Belőlük lesznek a Webberek, Presserek, Mozartok, utóbbi például négyévesen már zongoraversenyeket írt. Ők a szuperzsenik. Az én lelkemen egy pici paca maradhatott, ami azt sugallta, hogy nekem színésznek kell lennem” – mesélte Gálvölgyi János.

“A te szakmád viszonylag egyszerűbb, mert zokogva is írhatsz vidám cikkeket, de én keserves arcot vágva nem marháskodhatok a színpadon! A közönség drága pénzen megvette a jegyét, ő ezért felhőtlenül akar szórakozni, nem kíváncsi arra, hogy én milyen lelkiállapotban vagyok. Engem sem érdekel, hogy mondjuk az autószerelőmet megcsalta-e tegnap a felesége, én azt szeretném, hogy rendbe hozza a kocsimat. Apám éjjel halt meg, én pedig másnap délelőtt már próbáltam egy vidám műsort Voith Ágival a Thália színházban. Emlékszem, egyszer csak megjelent apósom, Rodolfo, és azt mondta: “Ha lemondod az esti előadást, nem vagy semmi, ha megcsinálod, akkor lehet színész belőled!” Megcsináltam! Ebből a szempontból a színpad nekem sokat segített. Nem volt soha nyavalygás, önsajnálkozás, az esti előadásra mindig össze kellett kapjam magamat… Ha megérem, jövőre indul az ötvenedik évadom a színházban. Ez azért talán jelenthet valamit” – tette hozzá a színművész.

A kérdésre, tud-e még lobogni, úgy válaszolt: “Ha van olyan cél előttem, ami lázba hoz, akkor feltétlenül. A hullaégető főszerepe az volt. Iszonyatosan nagy kihívás, próbatétel, koncentráció meg minden. Úgy éreztem, hogy ebben megmutathatom, amit még meg akarok mutatni a színpadról. Molnár Ferenc Ibolyájában hangzik el, hogy “miért akarják, hogy jobban játsszak, mint ahogyan tudok”? Hát ezért. Hogy úgy érezzem, érdemes volt, hogy még várok valamit az élettől, és tán az élet is vár még tőlem valamit”.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok