Túlélni a másodikat – Rudolf Szonja és Vecsei H. Miklós válaszolt

2017 szeptember 18. hétfő, 8:06

Egyikük szeptembertől harmadéves a Színművészetin, másikuk két évvel a diploma után főszerepet játszik és társulati tag a Vígszínházban.

Az est.hu cikkéből:

“Alapvetően szociális munkás, pszichológus vagy tanár akartam lenni. Aztán láttam a Pesti Színházban az Ünnep című előadást – egészen addig körülbelül kétszer voltam színházban, annyira nem érdekelt –, ami elindította bennem, hogy ezzel kell foglalkoznom. Ez pont az érettségi évében történt. Fél évem volt a felvételiig, elkezdtem készülni rá, és már az első körökben éreztem, hogy ez akár mehet is nekem” – mesélte Vecsei H. Miklós.

Vecsei H. Miklós és Rudolf Szonja (fotó: Móczár Attila, est.hu)

Vecsei H. Miklós és Rudolf Szonja (fotó: Móczár Attila, est.hu)

Rudolf Szonját a fotózás, a gyógypedagógia és a zoológia is érdekelte. Közben elkezdtett improvizációs órákra járni Pete Orsolyához a Kortárstánc Főiskolára, és akkor beleszeretett a táncba. Két évet járt oda, de időközben már jelentkezett a Színművészetire is, ahova harmadjára vették fel, mindig egy körrel jutott tovább. Vecsei H. Miklós elárulta, alapvetően a Nemzetibe szeretett volna menni, mert Vidnyánszky Attila költői színháza nagyon közel áll hozzá, de aztán rájött, hogy abban nem lenne jó. A Vígben eljátszhatta Nemecseket, ami mellé kapott még pár kisebb szerepet. “Minden híresztelés és aggodalmam dacára, ma már imádom a Vígszínházat, nagyon örülök, hogy ide kerültem. Nem csak azért, mert fantasztikus a társulat, amiben mindenkit a barátomnak tudhatok, hanem mert érezhető történelme és története van az épületnek” – hangsúlyozta a színész.

A kérdésre, van-e már elképzelése arról, hogy milyen típusú színházban szeretne játszani, Rudolf Szonja elmondta, nagyon szereti a mozgásszínházat, jó lenne, ha abban az irányban is el tudna indulni, és attól sem riadna vissza, ha vidékre kellene mennie. Abban mindketten egyetértenek, hogy az egyetemen a második év a legkeményebb. Vecsei H. Miklós szerint másodikban rá tud telepedni az emberre egy olyan érzés, mintha már kilencvenéves lenne, semmi kedve élni, és előfordul, hogy ez az érzés egy egész osztályon rajta marad, gyakran az egyetem után is.

A teljes interjú itt olvasható.