“Szeretnék hinni abban, hogy ma a Vígszínház mi vagyunk” – Wunderlich József sorai

2017 október 30. hétfő, 10:17

Wunderlich József, a Vígszínház színésze a Facebookon osztotta meg gondolatait az elmúlt hetek eseményeivel kapcsolatban. Személyes és őszinte vallomását az ő engedélyével most közzétesszük.

Wunderlich József

“Kedves Társulat! Kedves Vígszínházban dolgozók! Kedves Enikő!
A Vígszínház mi vagyunk.

Egyre növekvő félelem. Lehet, hogy mégse? Lehet, hogy mégse mi vagyunk? Lehet, hogy nem te vagy? Hogy nem én vagyok? A jelenlegi zavaros helyzetben megszólalhatunk-e, érdemes-e megszólalnunk, és ha megszólalunk, mit mondhatunk most és kinek? Rengeteg bizonytalanság bennem és körülöttem, a körülöttem lévő emberekben. Tanácstalanság. Nem tudok okos lenni most. Egy jó pár napja minden egyes színpadra lépés ólomsúlyú vonszolódás. Érzéseim vannak és gondolataim, és félelmeim. Amiket most ki szeretnék mondani, le szeretnék írni.

Sokan hallgatnak most a Vígszínházban. Sokan hallgatunk. Hallgattunk. Trauma, bénultság, szorongás, gyász és az emberi kommunikáció hiányának fájdalma. Gombóc a torkokban. Közben fröcsögött ránk az, amiben nyakig benne vagyunk. Mi is nyakig, akik még csak két éve szerződtünk ide. Úgy érzem, én ebbe a fészekbe még nem piszkítottam. Fészkemnek érzem ezt a fészket. Piszkos. Néha ki kell kotorni. Mint ahogy az ember néha más után rak rendet. Otthon. A testvérei, szülei, gyerekei után. Szeretetből.

Azt érzem, hogy az utóbbi napok történései közülünk sokakra szélsőséges hatást gyakoroltak. Azt érzem, sokféleképpen gondolkozunk Marton Lászlóról. Azt érzem, hogy a megértés és az elfogadás esetleges hiánya újabb szakadékokat téphet alattunk abba a talajba, ami eddig olyan biztonságosnak és termékenynek tűnt, tűnhetett; abba a földbe, aminek termékenységében, termőképességében továbbra is hinni akarunk.

Szeretném leírni, hogy szerintem sokan a jelenlegi helyzet elszenvedői vagyunk. Azt gondolom, áldozatok, tanítványok, kollégák, alkotótársak omlottak össze. Azt hiszem, én is összeomlottam. Nem szenvelegni szeretnék. Nem szeretném elvenni, magamra venni mások fájdalmát. Szeretném kijelenteni, hogy gyászolok. Szeretném, ha tudnátok: látom, hogy sokan gyászolunk, mert úgy érezzük, valamit elveszítettünk. Veszítettünk hitet, veszítettünk reményt, erőt, szeretetet, mert az értetlenség, a tehetetlenség, a düh behálózta a mi lelkünket is.

Arra kérlek titeket, hogy forduljunk egymás felé. Jobban, mint eddig. Még jobban. Saját szorongásainkon és félelmeinken túl vegyük észre mások félelmeit, és próbáljuk meg elfogadni. Sokféleképpen gondolkodunk, és azt érzem, hogy a hárítás, a bezárkózás, a másik véleményének nem elfogadása ebben a helyzetben bűn.

Gazdasági szempontból az az elsődleges, hogy az „üzemmenet”, (a napokban többször hallottam ezt a szót,) vagy, ahogy néha a munkamennyiség miatt hívjuk, „a gyár” ne álljon meg; nekünk viszont néha meg kell állnunk, hogy egymás szemébe nézzünk – mint emberek, mint gondolkodótársak. Emberi kötelességünk.

Vannak színházunkban, akik egzisztenciális okokból hallgatnak, mert azt érzik, hogy bármikor kaphatnak egy olyan nyaklevest „fölülről”, ami túl nagyot csattan, ahogy az bizonyos előző rendszerekben olykor bevett szokás volt. Vannak, akik érzelmileg kényszeresen alárendelik magukat az itteni munkáknak, és ezért nem szólnak. Vannak, akik azért hallgatnak, mert azt gondolják: „az én véleményem úgyse számít, mert nem számított tegnap se, meg tegnapelőtt se, meg tavaly se, meg tíz éve se, meg az előző században se.” Félnek, hogy szavuk nem talál értő és megértő fülekre. Megértem és elfogadom, mert azt gondolom, okkal érzik ezt, okkal érzitek ezt. De azt gondolom, ezen változtatnunk kell. Nem várhatjuk a megoldást „fölülről”, mert az emberi kérdésekben nincs olyan, hogy „fölülről”. Nem lehet olyan. Nem várhatjuk mindig a megoldást Enikőtől vagy Várnai Pétertől vagy egy képzeletben magunk fölé rendelt valakitől, akire könnyedén mutogatunk bizonyos konfliktusokból való menekülésként. Az egészséges párbeszédet és kommunikációt nekünk kell létrehoznunk. Egymásért és a színházért.

Szeretném tisztességgel gyászolni a Vígszínház múltját, és ehhez az is szükséges, hogy ne kapaszkodjunk, ne akarjunk halott gyökerekbe kapaszkodni, mert az az élősködők természete. Ehhez az szükséges, hogy merjük kimondani, hogy az előző század/századok hierarchikus gondolkodásmódjának csökevényes, korcs maradványaira nincs szükségünk. Mert kinőttük. Szeretnénk kinőni. Lelkileg és szellemileg. Szeretném tisztességgel gyászolni a Vígszínház múltját, és ehhez az is szükséges, hogy fogadjuk el: a mai Vígszínház nem az elmúlt 50-100 év bálványaiból áll.

Szeretnék hinni abban, hogy ma a Vígszínház mi vagyunk. Mindannyian, akik ma itt dolgozunk. Mindenki, aki csak egy szalmaszálat is arrébb tesz azért, mert szereti a színházat.

U.i.: Én magam sokat panaszkodom, sok panaszom van, nem csak nekem, sokunknak. Sokszor vagyunk fáradtak, túlhajszoltak, idegesek, sokszor tévedünk, a felgyűlt feszültség sokszor nem találja meg a megfelelő fórumot, így sokszor megbántjuk egymást. Én is biztosan bántottam már meg itt dolgozó embereket a figyelmetlenségemmel, nem megfelelő stílussal. Akiket megbántottam, kérlek, bocsássatok meg nekem. Bocsássunk meg egymásnak, hogy ne kelljen évek múltán felgyűlt sérelmekkel távoznunk innen, hogy aztán máshol, egy másik fórumon kiböfögjük, kihányjuk a sokéves fájdalmakat, görcsöket. Beszéljünk itt, a színházban arról, ami itteni, a színházi létezésből fakadó fájdalom. Egymással beszéljünk. Ezt csak együtt érhetjük el. Tartsunk össze, hogy elmondhassuk, hogy őszintén mondhassuk: a Vígszínház mi vagyunk.

Az összetartásban és összetartozásban bízva:

Wunderlich József