Ötvös András: “A saját kínjaimon és örömeimen keresztül próbálok formát adni a szövegeknek”

2017 december 17. vasárnap, 9:01

A függetleneknél kezdte a pályáját, majd Egerbe szerződött. A Katona volt a következő állomás, majd 2017 májusától az Orlai színházi alkotóközösség tagja. Ötvös Andrást a Színház.net kérdezte.
A szinhaz.net cikkéből:

“Amikor megtudtam, hogy lesz egy második lányom, rögtön jeleztem Máté Gábornak, az igazgatómnak – akivel egyébként nagyon jó kapcsolatban vagyok –, hogy két gyerekkel már biztos nem tudok maradni, ha nem változik a fizetésem. Bármennyire sajnálta, nem tudott mit tenni. Ezért kerestem meg Orlai Tibort” – árulta el a Katonától való búcsú kapcsán Ötvös András. A szakmaváltás is felmerült benne, de nem tartja ezt tragikus dolognak, – ahogy ő fogalmaz –  csak az a baj, hogy hiába érdekli sok minden, valójában nem ért semmihez. “És sok mindenhez nem is akarok érteni, amihez manapság kellene. Gyűlölöm a számítógépet, nincs jogosítványom, kocsim sincs. Ez már eleve kizár számos területet. De például asztalos se lehetek kézügyesség híján” – tette hozzá.

Ötvös András / Fotó: Szécsi István

Ötvös András / Fotó: Szécsi István

“Egy gyár mellett nőttem fel, egy székesfehérvári lakótelepen, amit egyébként nagyon szerettem. A főiskola előtt háromszor voltam színházban. A katonaiskolás kitérő után – ahova azért mentem, mert pilóta szerettem volna lenni – a ciszterci gimnáziumba jártam Székesfehérváron. A suliban iskolarádiót csináltam, és az egyik tanárunk szervezésében eljártunk egy szociális otthonba verseket olvasni a lakóknak. Mivel többen mondták – tanárok és a legkülönfélébb ismerősök egyaránt –, hogy miért nem jelentkezem színésznek érettségi után, beadtam a jelentkezési lapot, de emlékszem, a harmadik rostán azt se tudtam, mi az, hogy jelenet, pedig ez volt a feladat. Nem is vettek fel. A következő évben jártam újságíróiskolába, mert így kaptunk családi pótlékot, és mellette a fehérvári színházban dolgoztam díszítőként. És közben jártam hajléktalanszállóra egy irodalmi esttel, meg az esti tea-járatra szociális munkásokkal. Ez utóbbit annyira élveztem, hogy úgy éreztem, megtaláltam a hivatásom: el is döntöttem, hogy szociális munkás szakra felvételizek, be is adtam a jelentkezési lapot. A fehérvári Caritas női egylet jótékonysági összejövetelein rendszeresen mondtam akkoriban verseket, és ennek az egyletnek a tagjai annyira akarták, hogy elmenjek a színművészetis felvételire, hogy még a jelentkezési lapot is megvették helyettem, mert nekem nem volt pénzem kettőre. Máté Gábor pedig felvett az osztályába. Sorsszerű volt az egész, az Isten azt akarta, hogy odakerüljek” – mesélte a kezdetekről Ötvös András.

“Én úgy vagyok kívülálló, hogy nem szeretek a művészvilágban lenni, nem ez a természetes közegem. És gyűlölöm a szakma felszínes, bulvár oldalát, hogy ki milyen diétát tart, ki mennyire szép, ezt az egész jelenséget, hogy a szépségipar benyomult a színházba, hogy azt nevezik színésznek, aki megfelel a fitness-ipar paramétereinek. Hát nem, ez egyáltalán nem így van: a színészek olyan emberek, akik a saját nyomorukon keresztül adnak formát a többiek félelmeinek, vágyainak és örömeinek. És ehhez semmi szükség kockahasra. (…) A saját kínjaimon és örömeimen keresztül próbálok formát adni a leírt szövegeknek, és ez – úgy érzem – megérinti az embereket. (…) Megmondom, minek tudok tényleg örülni: múltkoriban, amikor a gyerekemet vártam a cirkusz előtt, odajött hozzám egy hölgy, és sűrű bocsánatkérések között elmondta, hogy nagyon köszöni nekem a csemegepultost, mert van egy 18 éves gyereke, akivel rengeteget veszekszik, de ezen az előadáson mindketten maradéktalanul jól érezték magukat, és utána végre beszélgettek egy jót civakodás nélkül. Na, ezt nevezem én sikernek.” – fogalmazott a színész.

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok