Aase-díj 2017: Nagy Mari, Szabó Márta, Gazsó György és Serf Egyed kapja az elismerést

2017 december 18. hétfő, 15:00

A  Gobbi Hilda által alapított díjat a hazai színjátszás legjobb epizódszerepeinek megformálói kapják. A díj Henrik Ibsen Peer Gynt című drámakölteményének egyik színpadi alakjáról kapta a nevét. Aase anyó Peer Gynt édesanyja. Maga a szerep rövid, azonban felejthetetlen alakításra nyújt lehetőséget. Az Aase-díj alapkezelője a kulturális tárca és a Színházi Társaság, a díj odaítéléséről a Színészkamara választotta kuratórium dönt, melynek egy tagját a tárca delegálja. „Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot” – mondta Gobbi Hilda a díjról.

Nagy Mari (fotó: Nemzeti Színház)

Nagy Mari (fotó: Nemzeti Színház)

Az idei díjazottakról:

NAGY MARI

Bejön egy csöppnyi, törékeny nő a színpadra. Nagy Mari. És nem lehet nem figyelni rá. Egyszerűen kíváncsi lesz az ember arra, miért van ott, mit csinál, ki ő. Dehogy fregoliszínész, ahogy magáról fogalmazott. Nagy Mari nem „bármire jó”. Nagy Mari mindenre jó, mindenben hiteles, ezt pedig csak az igazi átváltozóművészek tudják, azok, akik hatalmas színpalettával és matematikailag definiálhatatlanul sok oldallal rendelkeznek. Kelléktárra viszont nincs szüksége, olyan a kisugárzása, a meggyőző ereje.

A kaposvári színházon nőtt föl, ott kapta nézőként azokat az életre szóló élményeket, amelyek a színészi pálya felé terelték. A színművészeti helyett neki is a kaposvári iskola jött össze – ami persze egyáltalán nem „csak” –, ott kapta meg azt az életre szóló muníciót, azt a szellemi-szakmai bázist, amire a későbbiekben is építkezhetett. Kaposvárt Budapest követte, szabadúszással, Új Színházzal – tanítással –, Nemzeti Színházzal, ahová Alföldi Róbert hívta, és ahol Vidnyánszky Attila mellett is maradt, mert számára a színházcsinálás nem kizárásos alapon működik, amibe az is belefér, hogy fontos ügyeket felvállaló független produkciókban játszik.

Milyen csúcsai vannak egy harmincéves pályának? Az elismerések egzaktak: Jászai-díj, Érdemes művész kitüntetés, a POSZT-on színészzsűri díja A park Titániájáért, a VIDOR Fesztiválon a legjobb epizódalakítás díja a Lefitymálva-beli munkáért. Tulajdonképp a szerepek is azok, hiszen szépen listába rendezhetők: karakternév, szerző, cím, zárójelben a rendező, bemutató ideje, helye. De a színház nem kilóra mérhető műfaj. És bizony, olyan is van, hogy jó ideje nincsenek csúcsok, hanem egyetlen hosszú, töretlen gerincű hegyvonulat a pálya. Ezért – különösen az Aase-díjnál – hagyatkozzunk inkább az emlékezetes pillanatokra a naiv Honey kétségbeesettségétől a tyúkot kopasztó Karvezetőig, a lemeztelenedő Titánián és Az éj bölcs nyugalmán át a veszteséggel megbirkózni alig tudó, nagyon is emberi boszorkány Mirigyig. És persze Kádárné, Irina, Weiner Janka, Encsy Eszter, Mária…

Szabó Márta

Szabó Márta

SZABÓ MÁRTA

Szabó Mártát Verebes István találta a kilencvenes évek elején és vitte színésznőnek Nyíregyházára. Az egyszerre lírai és drámai alkatú, kiváló mozgáskultúrájú, jó humorú fiatal lányból a Móricz Zsigmond Színházban lett a rendezők és a közönség számára is izgalmas színésznő. Volt bohóc-Nyina a Sirályban Verebesnél, Mohácsi-hősnő (A mandátum Varvarája, és kézen közön Gruse is a Krétakörben), és mindenekelőtt Szász János alapszínésznője. Ha hozhat előnyt az, hogy valakinek kimarad pályája elejéről a Színház- és Filmművészeti Főiskola/Egyetem, akkor ez Szabó Márta sorsában tetten érhető. Ugyanis két egymás utáni évben csodálkozott rá elragadtatottan az országos színházi találkozó szakmai zsűrije. Előbb A vágy villamosa Stellájaként kapta meg a legjobb női mellékszereplő díját, majd a következő évi találkozón a Ványa bácsi Szonyájáért.

A színésznő Bárka-korszaka, úgy tűnt, jól indul egy ígéretes kétszemélyessel Spolarics Andrea társaságában, de aztán az az éra – a kívülről néző néző számára legalábbis – mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Koltai M. Gábor rendezései hoztak újabb viruló nyíregyházi korszakot Szabó Márta színészetében: a Kétfejű fenevad Báthory Susánnája, a Tigris és hiéna, majd az Énekes madár. Közben Szász János keze alatt Charlotte Corday is megszületett, majd az űzött Margarita a Nemzetiben, s következett néhány szép munka független csapatokban: Szabó Réka Tünet együttesében vagy a Hopparttal. 2013 óta ismét Nyíregyházán telnek díjazottunk évadai, változatos szerepekben.

Tulajdonképpen az a helyzet, hogy a magyar színházművészet adósa maradt Szabó Mártának, ennek a különleges tehetségű színésznőnek, aki sokkal többet, jobbat, szebbet tudott volna alkotni, mint amennyi feladata jutott. A korábbi Domján Edit-díj és a mostani Aase-díj mint a szakmai elismerés pecsétje, fedje be jótékonyan a hiányokat, a fájóan kimaradt részeket.

Serf Egyed

SERF EGYED

1976-ban szerződött a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, azóta is ennek a társulatnak tagja. Azt is jelenti ez, hogy részese volt a hetvenes-nyolcvanas évek legendás kaposvári előadásainak, Voltaire-ként például a Marat halálában, Momentalnyikovként a Gőzfürdőben, a Csak egy szög számos szerepében, de ez elmúlt évadokban és a jelenben is a társulat meghatározó karakterszínésze, bizonyította ezt mind a mesejátékokban (Hókirálynő, Pán Péter, Tündér Lala…), mind a klasszikus és kortárs drámák nagyszínpadi és stúdióelőadásaiban (IV. Henrik, Oidipus király, Megbombáztuk Kaposvárt…), valamint a zenés vígjátékokban, operettekben (My Fair Lady, La Mancha lovagja, Víg özvegy…). Utóbbi műfajnál kell tenni egy kitérőt: legutóbb két operettben (Bál a Savoyban és Luxemburg grófja) fényesen mutatta fel azt a mesterségbeli tudást, ami immár tanítanivaló. Eleganciát és bölcsességet sűrített Pomerol főpincér szerepébe, majd az urizáló, abszurddá váló, arisztokratikus idiotizmust hozta a színpadra Lord Lanchester szerepében.

Serf ideális karakterszínész: alázatos, pontos, fegyelmezett, megbízható, kiváló arányérzékkel személyes súlyt ad az általa játszott figuráknak, de hihetetlen érzékkel helyezi el a szerepet az adott előadás adott viszonyain belül. Felmutatja és elrejti a szerepet, rajzolja, de nem vési a szerep kontúrjait. A színpadon színész, aki nem a büfében, hanem a szerepben bizonyít. Többnyire kicsi szerepeket játszik, és így marad emlékezetes. Tökéletes példa erre legutóbbi alakítása, A vágy villamosa végén érkező Orvos szerepében: finomsággal és eleganciával pillanatok alatt megteremti azt a nem akármilyen embert, az egyetlent, akibe a törtlelkű főszereplőnő, Blanche belekarol, és aki tulajdonképpen az előadás utolsó gesztusával a nézők emlékezetébe vési magát.

Serf Egyed nem keresi a középpontot, ezért amikor a sors középpontba helyezi, meglepi kollégáit és a nézőket: igenis elbírja a nagyobb feladatokat – és történik ez azért, mert a kicsi szerepekbe is hihetetlen energiát és figyelmet présel bele. Így lepett meg mindenkit az Adáshiba Szűcs szomszédjának nagyon erős karakterfigurájával vagy a Becsvölgye felolvasó-színházi főszerepével, legutóbb pedig a 12 dühös ember csendesen, rezignáltan szemlélődő, majd fojtott indulatait kirobbantó Esküdtjének szerepében. Serf Egyed „korszerűtlen” színész: létezése, színészi és emberi attitűdje a megbízhatóság, ami ajándék egy olyan korban, ahol ez a tulajdonság a ritka kincsek közé tartozik. Az Aase-díj odaítélése azt jelzi, igenis figyelmet kap ma is az a „korszerűtlen” hűség, tisztesség, alázat, fegyelem, pontosság és finom arányérzék, ami Serf Egyed színészi életművét meghatározza.

Gazsó György

Gazsó György

GAZSÓ GYÖRGY

“A rendezői felismeréseknek biztosan van szerepük abban, hogy ilyen sok jó szándékú, jópofa lúzert eljátszhattam (és ha a filmeket is hozzávesszük, a sor még hosszabb). Legalábbis annyiban, hogy a Díszelőadást lényegesen többen nézték meg a szakmából is, mint bármelyik előadásomat előtte Nyíregyházán. Volt, aki mondta is, hogy látott Hőgyesként, és emiatt jutottam eszébe legközelebb, amikor a szereposztáson gondolkodott. Való nekem ez a szerepkör; némileg predesztinál is rá a kinézetem, a képem, az alkatom, de ami talán fontosabb: az iróniára, az ironizálásra való alapvető hajlamom is. Most már, szerepek sora után ez olyan egyértelműnek tűnik, de annak idején, amikor Simon Balázs meghívott a Díszelőadásba, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy Hőgyest nekem kellene eljátszanom. Mondtam is, hogy van, akinek nálam sokkal jobban megy ez a fajta, groteszk humorral ábrázolt kisemberség, neki kellene a szerepet adni. Mi tagadás, boldog vagyok, hogy Simon Balázs nem hallgatott rám… Mindezzel együtt borzasztóan hálás vagyok bárkinek, aki valami szörnyeteget oszt rám, még ha elsőre nem is az jut eszébe erről a Gazsó Gyuri nevű kedves és vicces figuráról. Nyíregyházán Verebes István például, aki nagyon odafigyelt a színészekre, roppant tudatosan adagolta a szerepeket nekem is; így jutottam el a Kicsengetés Quartermaine-jétől a Csehovszerepeken át Shylockig, Tartuffe-ig vagy a Vén Európa Hotel Don Carlosáig, aki ritka szörnyű egy alak. Azután Szász Jánostól is kaptam különc szörnyetegeket: a Ványa bácsiban Szerebrjakovot, a Marat /Sade-ban Sade-ot, A Mester és Margaritában Korovjovot. Törekszem rá, hogy a továbbiakban is képes legyek nyitott maradni, és ne lehessen csak egyetlen szerepkörrel jellemezni. Bár nagyon jól érzem magam az összes szeretni való, mulatságos kisember bőrében, mégis elviselhetetlennek tartanám, ha – mondván: ez milyen jól áll nekem – kizárólag ilyen szerepeket kapnék. És igen, igazad van, mostanában hiányoznak színek, műfajok, amelyek korábban megvoltak. Éppen a múltkoriban gondolkodtam el ezen magam is. Pedig nem panaszkodhatom, a Nemzeti Színház igazán nagyon rendesen ellát szerepekkel.” (criticailapok.hu)