A színház hatásmechanizmusairól – Simon Balázs, az UtcaSzak vezetője válaszolt

2018 január 11. csütörtök, 7:39

Simon Balázzsal, az Utcaszínházi Alkotóközösség vezetője a színház hatásmechanizmusait a neurobiológia és pszichológia szempontjából vizsgáló kutatásokról és közösségépítésről beszélt a Theater Online-nak.

A theater.hu cikkéből:

“Tíz évvel ezelőtt az volt a cél, hogy találjunk valami olyan különös nyelvet, amivel eltaláljuk a Kálvária téren lakók fülét. Fontos volt, hogy olyat tudjunk csinálni, ami őket érdekli, amire ott maradnak, olyan történetet lássanak, amit magukra érvényesnek találnak. Ilyen előadásokat próbáltunk létrehozni három-négy éven át, miközben tréningeztünk és használtuk a commedia dell’arte technikával készült maszkokat kommunikációs eszközként. Mi színházban gondolkoztunk és elég furcsa, nehéz időszak volt ez, bár sok díjat is kaptunk. Három év után tartottunk először színház-pedagógiai foglalkozást” – mesélt a kezdetekről Simon Balázs.

Az Utcaszínház vezetője elmondta, egyre inkább arra próbáltak módszert találni, hogyan lehet a színházat a legjobban, mint esemény-technikát szervezetlen csoportok megszervezésére használni. “Amivel igazán megfogtuk ezeket a közösségeket, az az improvizáció volt és ebben rendkívül sokat fejlődtünk az elmúlt tíz évben. Odamegy egy társulat, a társulat kapcsolódik a közösséghez, a közösség visszaválaszol. Személyes kapcsolatban, abszolút interaktivitásban vagy a résztvevőkkel, akik úgy érzik, hogy ez olyan, mint mikor lehet rosszalkodni az órán. Egyszerű dolgok voltak a jelenetecskéink (részvételi színházként, tréningcsoportként működtünk és ezért a játszók sokszor kezdő színészek voltak, mint én is), mégis ezek tették lehetővé, hogy a megszólított közösség tagjai is részt akarjanak venni, színházat csinálni, és csoportban lenni, játszani velünk. A fiatalokból álló közönségünk tagjai rendszerint hamar rájöttek, hogy ez a mi színházi kis játékunk nem elérhetetlen a számukra” – mesélte Simon Balázs.

Simon Balázs

Simon Balázs

Doktori disszertációját a drámai művészetek pszichofiziológiai és viselkedéstudományi hátteréről írta. “Tíz évvel ezelőtt kezdtem el érdeklődni a modern pszichológia eredményei iránt. Sok mindent olvastam és elkezdtem egy doktori kutatást. Megismerkedtem Bárdos Györggyel, aki az ELTE PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet vezetője, akadémikus és élettankutató. Nemrégiben zártam le a kutatás egy szakaszát egy könyv formájában. Az Energia és információ áramlata a színházban egy szándékában hiánypótló mű, amelyben megpróbálom összefésülni a színház és pszichológia szótárát. Az ebben a könyvben is bemutatott kísérletek kapcsán van egy nemzetközi kutatás kialakulóban, az ELTE PPK által beadott pályázatba több nagyszerű nemzetközi partnert sikerült bevonni. (…) Az utóbbi tíz év az agy forradalma. A funkcionális, magnetikus képalkotó eljárásoknak köszönhetően nagyon sok mindent megtudtak arról, hogyan működik az agy, mi mivel függ össze. Milyen agyterület mikor, hogyan működik és milyen változás zajlik fizikai szinten az emberben. Változik a szívverése, a lélegzetvétele, az izmainak tónusa, a szem mozgása. Ennek a kapcsolatát is nagyjából feltérképezték. Mi megpróbáljuk összekötni a távol eső kutatásterületeket és csapatsportok számára kifejlesztett mérőeszközöket használunk, amellyel egyszerre harminc ember szívverését, légzését, mozgását tudjuk vizsgálni. Ezek a fiziológiai változások sok minden mellett az ember érzelmeinek folyamatos alakulását is tükrözik. Ha valaki ki tudná szűrni ezeket és valós időben tudná a változásokat a csoport valós mozgásaival összevetni, az mintázatokat lesz képes felismerni, és csak az adatok ismeretében is meg tudja mondani, mikor mi történik a csoport dinamikájában. Bárdos Györggyel már négy éve kísérletezünk a színház területén. Mi lehet a színház hatása, hogy működik a színész, a néző, mi történik annak az eseménynek a keretén belül, amit mi színháznak nevezünk? Először improvizációkat mértünk, azután tréninget, majd monodrámát, végül az Örkény Színházban egy teljes előadást. A színészeken és a nézőkön is volt mérőeszköz, leginkább azt figyelhettük meg, hogy a játszók mennyire vannak összehangolódva. De a nézői bevonódásra is számos érdekes példát találtunk. Feltételeztük, hogy gyakran van összhang színészek és nézők között, de a vizsgálatok bebizonyították, hogy ez ritkán van így. Az összehangolódás elsősorban a színészek és színészek között bizonyult gyakorinak. Elsősorban a színészek azok, akik egymásra figyelve, egymás játékára ráhangolódva, együtt játszva, a közönség felé fordulva egyidejűség jelenségeket mutatnak” – számolt be Simon Balázs.

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok