Jordán Adél: “Még mindig ufó vagyok a színházon kívül”

2018 február 18. vasárnap, 7:16

A színházon kívül unatkozik és magányosnak érzi magát a Katona József Színház művésze, aki Pintér Béla új darabjában a nyomulós, mégis kicsit szerencsétlen erdélyi színésznő-áldozatot játssza.

A HVG interjújából:

A felvetésre, miszerint nem kímélt egyetlen megidézett szereplőt sem Pintér Béla az Ascher Tamás Háromszéken című új darabjában, és jó adag iróniával mutatja be a művészszínházi életet a színésznő azt felelte: “A darab nemcsak a művészszínházakkal, de az egész szakmával szemben sem volt elnéző. A próbákon Béla folyamatosan hozta az újabb és újabb szövegrészeket, és sokszor meglepődtünk, amikor azzal szembesültünk, hogy miket fogunk majd eljátszani. Fikció a darab, de ő mindenkinek a szájába adott olyan vallomásokat, amelyektől meg kellett nyílnunk, ki kellett mondanunk magunkról, netán mások mondtak ki rólunk bizonyos dolgokat. Szerencsére a mi színházunk van annyira laza és önkritikus, hogy eszünkben sem volt ezt kikérni magunknak, sőt örülünk, ha tükröt tudunk tartani magunknak és másoknak” – fejtette ki Jordán Adél.

Jordán Adél / Fotó: Horváth Péter Gyula

A Pintér-darab díszletei a kaposvári teátrum dicsőséges éveit idézik, ahol szülei, Lázár Kati és Jordán Tamás társulati tagok voltak. A kérdésre, mennyire ismerős az a világ a gyerekkorából, úgy válaszolt: “Pont olyan volt a díszlet, mintha a gyerekszobámban ébredtem volna! Khell Zsolt díszlettervező az igazi Csiky Gergely színházas plakátokat is használta, úgy éreztem, hirtelen hazakerültem. A szerepem pedig olyan, mintha lenne egy erdélyi alteregóm, aki hasonlít rám, de picit mindenben más: naivabb, rácsodálkozóbb, kicsit szerencsétlen a tájszólásával, de nagyon szeretnivaló. Még soha nem részesültem ekkora kegyben, mint most, és nem is hiszem, hogy bárki más érezte már magát úgy színészként, ahogyan most én: találkoztam gyerekkorom hús-vér szereplőivel a színpadon, és én is köztük lehettem felnőttként.”

Jordán Adél arról is beszélt, mennyire kritikusak színész szülei az alakításaival: “Apukám nem látja bennem a színésznőt, nem tudja értelmezni, hogy jó vagy rossz vagyok. Anyukám elfogult, majdnem mindig azt mondja, hogy én vagyok a legjobb, ami szintén nem lehet igaz. Ha ő játszik, nem szereti tudni, hogy ott ülök-e a nézőtéren, csak utólag lehet neki elmondani. Nekem ezzel nincs bajom, sőt néha ki is szoktam kukkantani az előadás előtt, hogy ott vannak-e. De anyukám általában nem szól, ha jön, aztán a nyolcadik percben nevet egyet, és rögtön tudom, hogy ott van. Mondtam is neki, hagyjuk abba ezt a játékot, rosszabb, ha a színpad közepén, egy mondat után tudatosul bennem, hogy néz”.

Többször nyilatkozta, hogy csak a színházban érzi otthon magát, máshol elveszett. Ennek kapcsán úgy fogalmazott: “Sajnos még mindig ufó vagyok a színházon kívül, és ezt már nagyon unom. Máshol unatkozom és magányosnak érzem magam. Azzal javulhat talán a helyzet, hogy vonzódom a természethez, a mozgással, például úszással vagy lovaglással kicsit tudok nyitni. Jógázom és meditálok is, de az is zárt világba visz. Nekem eddig minden a színházról szólt, picit sajnálom, hogy nem volt más utam, és most sincs. Azt szoktam mondani, hogy az utca túloldalára átmegyek ugyan, de az is ugyanaz az utca, és jó lenne már kijutni a főtérre”.

A teljes interjút a HVG-ben olvashatják.