Olasz Renátó: “Technikai okok” és lábszag – Az elmúlt egy hónapom Szegeden

2018 március 09. péntek, 18:33

Az alábbiakban Olasz Renátó, a Szegedi Nemzeti Színház színészének írását olvashatják a teátrumban lezajlott igazgatóválasztás kapcsán, melynek eredményeképpen Gyüdi Sándor után Barnák László lett a vezető.

Olasz Renátó / János király / Szegedi Nemzeti Színház

Sokan kérdezték, mi történik most Szegeden, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy: “Valami, amit nem értek, és ami sokkolt.” Most megpróbálom pontokba szedni, amit én láttam ebből a helyzetből. Azt hiszem, önmagában már az is furcsa, hogy csak annyit tudok, amennyit, pedig minden napomat a színházban töltöm. Eltelt pár hét és semmi. Nincs több információm, mint eddig. A lényeg, hogy szerintem a kialakult helyzet valami nagyon büdöset áraszt.

Bennem egy jó nagy adag frusztráció és harag halmozódott fel, de leginkább tehetetlenséget érzek. Nem konkrét személy, hanem maga a helyzet az, ami ezt kiváltja.

Az évad elején színészként szerződtem a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Keszég László, akkori főrendező hívott. Egy komplex népszínházi struktúra vízióját tette elém, ami amellett, hogy reflektál a jelen történéseire, igényes kortárs és klasszikus darabokon keresztül, neves és professzionális rendezők bevonásával, egy értékteremtő, izgalmas színház lehetőségét hordozta; egy olyan színházét, ahol a darabok minősége és a meghívott rendezők tapasztalata garancia egy sokrétű, a kultúrát nevelni és hirdetni vágyó színházra. Szimpatikus volt a koncepció, a város, a helyzet, az, hogy vidéken dolgozhatok, tehát nagy lelkesedéssel érkeztem Szegedre tanulni és színházat csinálni.

Február elején Horgas Ádám egyik Facebook posztjából értesültem arról, hogy Barnák Lászlóval – aki akkor már tíz éve a szegedi színház színésze volt – pályáznak a színház vezetésére. Barnák, mint igazgató és Horgas, mint főrendező. Ez rendben van, bárki pályázhat, miért ne. Az furcsa volt, hogy erről majdhogynem senki nem tudott a színészek közül, pedig – mint említettem – Barnák tíz éve társulati tag. A pályázatában kijelenti, hogy ismeri, mi kell a szegedi közönségnek és mi kell a szegedi színháznak. Számomra furcsa volt, hogy a színházról is beszél, de erről nem kérdezi meg a színészeket. Nem is tájékoztatja őket a pályázati szándékáról. Engem legalábbis, aki szintén társulati tag vagyok, így közvetetten a pályázatban rólam is beszélt, nem kérdezett meg.

Azt, hogy Horgassal indulnak a színház vezetéséért és magát a pályázatot csak az elbírálás előtt egy héttel hozták nyilvánosságra. Persze ezzel kapcsolatban semmilyen megkötés nem létezik, sőt, nem is kötelesek nyilvánossá tenni a pályaművet, de hát azért mégiscsak egy szegedi színész a pályázó! Egyszerűen csak nem értettem, miért kellett ezt titokban tartani előttünk, hiszen egy célért dolgoztunk éppen, közösen próbáltunk egy előadást, amit az akkori főrendező, Keszég László rendezett.

Számomra az is furcsa volt, hogy az akkori igazgató, Gyüdi Sándor szerepelt Barnákék pályázatában, mint az opera tagozat leendő vezetője, de erről Gyüdi nem értesítette sem Keszég Lászlót, sem Spiró Györgyöt, akik a prózai tagozatért voltak felelősek, és akikkel közös pályázatot adott be. Nem értesített engem sem, aki nemrég írtam alá a szerződésem az irodájában – akkor azt éreztem, rengeteg lehetőség rejlik abban, ami elindult a színházban. Nem értem, miért kell olyasmi ellen menni, ami működik és ami tele van alkotókedvvel, energiával. Egy éve vagyok Szegeden, nyilván vannak olyan elemei a történetnek, amelyekről nem tudhatok. Viszont jó páran, akik már régóta társulati tagok, ugyanezt a kérdést tették fel (a prózai tagozatosokról beszélek, azokról, akikkel napi kapcsolatban álltam). De persze, végülis pályázzon Barnák is, miért ne!

Február 7-én a színházon belül volt egy szavazás, ahol a színház összes dolgozója voksolhatott a két jelölt valamelyikére. A pályázók ismertették művészi és strukturális terveiket. A szavazás eredménye: Barnák 61, Gyüdi 41. (Volt olyan opció is, hogy mindkettőre szavazhatnak a jelenlevők.) Tehát Barnák László pályázata kapott több szavazatot. Én ekkor Budapesten dolgoztam, a szavazás után értesültem arról, hogy az megtörtént. Nem kaptam róla semmilyen értesítőt. A részvétel nem csak miattam nem volt teljes, mások is hiányoztak. Az eredményről a Délmagyarország közölt is egy cikket. És közben, ugyanebben az újságban folyt egy furcsa kampány Gyüdi ellen.

Február 9-én két vezető prózai színész megfogalmazott néhány sort, egyfajta petíciót, azzal a szándékkal, hogy azt eljuttatják majd a döntőbizottsághoz. Számomra ez egy szimpatikus törekvés volt arra, hogy játsszunk nyíltan, már csak azért is, mert bárki lesz az igazgató, a társulat nem feltétlen fog változni, ez a csapat még hosszú éveket húzhat le együtt, ne úgy induljunk, hogy susmogás megy a háttérben. Ez egy abszolút független aláírásgyűjtés volt, azzal a céllal, hogy akik ’látszanak’, ha úgy tetszik, a színház arcai, vagyis a prózai és az opera tagozat művészei, aláírásukkal támogassák Gyüdi Sándor pályázatát. Ezt a bizottság természetesen nem köteles figyelembe venni, ez egy önszerveződés. Hetedikén megtörtént egy, az egész színházat érintő, hivatalos szavazás, ahol pénzügyi, strukturális és egyéb szempontokat egybevetve kellett döntést hozni, és két nappal később egy saját szervezésű, független akció indult, ami nem foglalkozott mással, mint a pályázatokban megfogalmazott művészi szándékokkal. Mindez azért történt, mert többen úgy vélték, hogy az a színházi koncepció, amit az elmúlt másfél évben Gyüdi Sándor vezetése alatt Keszég László és Spiró György megálmodott, helyénvaló és követendő. Az aláírókkal azt éreztük, hogy egy olyan folyamat indult el, amit érdemes tovább vinni.

János király / Szegedi Nemzeti Színház

Az aláírásgyűjtés hátsó szándékok nélkül, nyíltan zajlott. Barnák László, mint társulati tag, ugyanúgy jelen volt, mint a többiek. A szöveg hangsúlyozta, hogy aki aláírja, az nem a Barnák által képviselt pályázat ellen, hanem Gyüdi és Keszég pályázata és az abban foglalt művészi koncepció mellett szeretne kiállni, azt az utat folytatná, amin elindultunk. Értelmezhető ez az aláírásgyűjtés visszás gesztusként is, mintha valamifajta lázadás lett volna, még az is lehet, hogy rossz időben rossz formát választottak a szervezők, de a fő célja mégis az volt, hogy nézzünk egymás szemébe és mondjuk ki, amit sokadmagunkkal gondolunk, hiszen együtt, egy színházért dolgozunk.

Február 12-én szintén egy Facebook posztból értesültem arról, hogy Gyüdi Sándor, visszavonta a pályázatát: ’’Meggyőződésem szerint az szolgálja a társulat és Szeged közönségének érdekeit, ha a pályázatomat visszavonom.’’ Ezzel alapvetően megint csak nem lenne baj. Itt az a furcsaság, hogy Keszég Lászlót és Spiró Györgyöt ismét elmulasztotta értesíteni erről a szándékáról. Az megint csak furcsa, hogy nem sokkal a visszalépése előtt tárgyalt Radoslav Milenković szerb rendezővel, aki az évad utolsó prózai bemutatóját rendezte volna. Ezen a tárgyaláson Gyüdi még igazgatóként volt jelen, a következő pillanatban viszont már átadta a helyét. Miután a rendező tudomást szerzett erről, lemondta a munkát. Ugyanígy tett Göttinger Pál is, aki a bejelentés után egy opera rendezését mondta vissza.

Ez a bejelentés számomra is érthetetlen volt. Miért mondja valaki, hogy azzal képviseli a társulat érdekeit, ha visszalép, amikor ott van előtte egy, a társulat java részének a nevét tartalmazó dokumentum, ami pont azért jött létre, hogy bizonyítsa, van kit képviselni. Van egy ember, aki elvileg az érdekeimet képviseli, de azt mondja, azzal képviseli legjobban az érdekeimet, ha nem képviseli… furcsa.

Ezek után természetesen Barnák László maradt az egyedüli igazgatójelölt, sikeresen megvédte a bizottság előtt a pályázatát, Gyüdi Sándor pedig operatagozat vezető lett.

Február 17-én megnéztem a Máté Gábor által rendezett Kazamaták című előadást. Gábort Keszég László hívta rendezni, az igazgatóváltás pedig pont a főpróbahéten történt. Én már akkor láttam az előadást, amikor kiderült, hogy az amit Keszég Lászlóval elkezdtünk, véget ért. Az előadásban szinte az egész társulat szerepelt. Egy energiától duzzadó, mély és komoly alkotást láttam, pont ezért volt fájdalmas látni. A Kazamaták volt a végső bizonyíték számomra, hogy nem döntöttem rosszul, amikor Szegedre szerződtem. Valami markáns és komoly dolog kezdődött, tele lehetőséggel, vágyakkal, odaadással, hittel, ami a szemem előtt szakadt meg,

Március elején, ahogy az lenni szokott, a leendő vezetés egyesével röviden megkérdezte a társulati tagokat, hogy ki az, aki maradna, ki az, aki elmenne. Természetes, hogy felmérik a színészek szándékait, hogy tervezni tudjanak. A furcsaság az volt, hogy akik a petíciót aláírtuk, mind kaptunk egy kérdést arra vonatkozólag, hogy miért csináltuk ezt. Számomra ez nagyon furcsa volt. Miért volt ez a kérdés? Választ nem kaptam, csak annyit, hogy érdeklődünk.

Egy olyan helyzetben, ahol szemben ülök a leendő igazgatóval, aki pontosan tudja, hogy egy másik pályázót támogattam az aláírásommal, ez nem csak egy kérdés. Egy ilyen kérdésnek más a tétje ebben a helyzetben. Ez számomra kellemetlen, de sokkal inkább félelmet keltő volt, már csak azért is, mert nem volt érthető a szándék. Nem értettem, hogy miért nem az a kérdezés formája, hogy beszélünk erről a büfében vagy szervezünk egy közös találkozót, akár társulatilag, hogy tisztázzuk a félreértéseket. És egyáltalán, miért kell megkérdezni, mikor a leendő igazgató maga is jelen volt ezen az aláírásgyűjtésen? Csak a számonkérő, felelősségre vonó és szembesítő hatás maradt a beszélgetés után. Érezzem rosszul magam, mert kiálltam valami mellett? Vagy? Hogy kéne ettől éreznem magam? Elvileg a szándék a közös gondolkodás, de ennek eddig semmi jelét nem tapasztaltam a leendő vezetés felől. Nincs kommunikáció, nincs közös beszélgetés.

Figeczky Bence, Gyöngyösi Zoltán / János király / Szegedi Nemzeti Színház

Március 2-án szintén egy Facebook posztból értesülve megtudtam, hogy Keszég utolsó prózai rendezése, Dürrenmatt János Király című színdarabjának előadása technikai okokra hivatkozva elmarad. Ennek okairól Keszég és Barnák nem kaptak felvilágosítást. A szervezés a kevés eladott jegyre hivatkozott, noha akkor még 15 nap volt hátra az előadásig. Áprilisra és májusra nem tűztek ki belőle pótlást.

Ez történt Szegeden.

Része voltam valaminek, aminek az épüléséért mentem oda, de a fennmaradásáért nem tudtam harcolni. Ahogy írtam, most tehetetlenséget érzek, és az a legzavaróbb, hogy nem tudok kit hibáztatni. Nem látom tisztán a frusztrációm tárgyát. Csak azt tudom, ebben az új helyzetben van valami zavaró és zavarbaejtő. Azt érzem, hogy valami tőlem független, megfoghatatlan dolog irányít. Mint egy Shakespeare-i királydrámában. Vagy, mint Dürrenmatt János Királyában, ahol egy átláthatatlan, ködös intézmény, a hatalom dönt.

Színészként megadatik néha, hogy mások szavai mögé bújva, olyan dolgokról beszéljünk, amik feszítenek bennünket. A János Királyban, a szerepemen keresztül akartam megfogalmazni, hogy mit is érzek. Azért felállni a színpadra 17-én, amiért az előadás létrejött. Azért, hogy beszélhessünk arról, ami körülvesz minket.

Én a Fattyú szerepét játszottam, aki megmártózva a hatalmi rendszer mocskában, a sokktól lefagyva áll az előadás végén és megfogalmazza a rendszerrel szembeni kritikáját. Pembroke-nak, a gerinctelen, törtető, karrierista alaknak beszél a zárójelenetben. Pembroke-ot Barnák László játszotta. A frusztrációmnak mégsem személyesen Barnák az oka. Számomra ez a Pembroke magát ezt az átláthatatlan helyzetet szimbolizálja, amivel szemben tehetetlen vagyok. Ezek a Fattyú mondatai:

‘’Elvegyültem
A hatalmasok világában, és
Jobb útra próbáltam terelni őket.
De a sors szekerét butaság húzza.
S a véletlen. Semmi nem sikerült.
Alku, gyilkosság, árulások árán
Nem ráció – egy Pembroke az eredmény!’’

Szegeden nem történt gyilkosság és nem tudom, hogy esetünkben konkrétan ki vagy mi ez a Pembroke, de nyilván olyasmi, ami mindig is ott volt és ott is lesz körülöttünk.

Egy tanárom azt mondta, ilyesmiért Lengyelországban már felállt volna egy társulat.
Most miért? Mi és ki ellen?

Talán, ha adhattam volna egy szavazatot, vagy ezt a pár sort elmondhattam volna, nyugodtabb lennék.

Olasz Renátó
2017.03.09

Barnák László és Horgas Ádám reakcióját itt olvashatják.

 
 

Kapcsolódó anyagok