Nagy-Kálózy Eszter: “A színészi pálya folyamatosan szembesít magammal”

2018 március 11. vasárnap, 7:16

Egy 19. századi utazó társulat tagjaként megannyi kaland és megpróbáltatás övezi a Zengő házaspár útját Sándor Pál kosztümös road movie-jában, a Vándorszínészekben. A pár megformálója, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter, akik hamarosan Seres Rezső és szerelme kapcsolatát elevenítik meg a Madách Színházban. A film apropóján a Nők Lapja Évszakok kérdezte a színésznőt.

A felvetésre, miszerint az ekhós szekéren tűzön-vízen, természeti viharokon átkelő vándorszínészek útjában nem nehéz felismerni az emberi létezés küzdelmeit, Nagy-Kálózy Eszter úgy felelt: „Valóban, mindenki úgy érezheti a film kapcsán, hogy ez a történet róla is szól. Sándor Pál örök mottója, a kell egy csapat, az egyedül nem megy, tényleg igaz. Folyamatosan veszítjük el azokat az embereket magunk körül, akikkel egy nyelvet beszélünk. Ha nem tudunk ráhangolódni mások gondolataira, érzéseire, elmagányosodunk. És rádöbbenünk, milyen fontos az összekapaszkodás. A Vándorszínészek a generációk együtt létezéséről, a fiatalok, idősek konfliktusairól is szól, és ebben a szimbiózisban van mit tanulnunk egymástól. Egy színházi közösség olyan, mint egy nagy család. A létezésünk a másiktól függ, ráadásul a legintimebb pillanataink tanúi lehetnek a kollégák, és viszont. A színpadon megismered a másik embert, akkor is, ha nem akarja. Ez az élet értelme” – fejtette ki a színésznő.

A kérdésre, több mint 30 év együttélés után tudnak-e még egymásnak meglepetést okozni Rudolf Péterrel, azt válaszolta: „Az újabb munkák új kihívásokat jelentenek, így ez sokszor előfordul. Nagyon jól dolgozunk együtt. De ezt sokáig nem tudtuk. Házasságunk első évtizedében nem kaptunk közös felkérést. (…) Hasonlóképpen gondolkodunk, illetve amiben nem, abban magunkkal tudjuk húzni a másikat, és tágítjuk a fantáziáját. Nem kell vérre menő harcokat folytatnunk, mert bízunk egymásban. Nagyon szeretem, ahogy Péter gondolkodik, a sokszínűségét, a kreativitását”.

Szent szörnyetegek / Tóth Auguszta, Nagy-Kálózy Eszter, az előtérben Ács Eszter / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Arról, hogy a hétköznapok problémáit, nehézségeit ki lehet-e oldani a szerepeken keresztül, elmondta: „Az az alkat vagyok, aki sok mindent magába zár. Fájdalmakat, keserűséget, kudarcot. Azt gondolom, így tudok talpon maradni, ha nem adom át magam ezeknek a negatív érzéseknek, gondolatoknak. Ha optimizmussal nézek előre, sohase hátra. Persze attól még minden létezik, csak valahol elrejtve. És egyszer csak jön egy szerep, egy helyzet, ami rávilágít minden elásott problémámra. A színpadon pedig megfogalmazom azokat a gondolatokat, amiket esetleg magamnak soha. Tudom, hogy rólam szól, és hogy mit akarok üzenni másoknak. A színészi pálya folyamatosan szembesít magammal. Terápia” – szögezte le a színésznő, aki arról is beszélt, mostanában melyik szerepe nyújtott telitalálat-érzést.

„Cocteau Szent szörnyetegek című darabjában Esther szerepe. Egy középkorú színésznőt alakítok, akit nyilván folyamatosan foglalkoztat a saját kora, meddig néznek rá még nőként. Hisz addig varázsos a színpadon, amíg a szexus benne van. A darabban egy nagyon éles helyzetben kell szembesülnie Esthernek ezekkel a gondolatokkal. Sokszor akár az én szavaim is lehetnének. Sőt! Az, amit az előbb mondtam, hogy minden egyes próbafolyamat egy-egy terápiának felel meg, az ebben a darabban is elhangzik” – fogalmazott Nagy-Kálózy Eszter.

Szent szörnyetegek / Nagy-Kálózy Eszter / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Annak kapcsán, hogy személyisége nem azt sugallja, hogy mindenáron a rivaldafényben akar állni, elárulta ha sokáig nem dolgozik, iszonyatosan hiányzik a munka. „Elvonási tüneteim vannak. Az életem egyik része erről a pályáról szólt, és örömöm volt/van benne. Kell az a drog, amit ez az élet nyújt. Ugyanakkor néha menekülök, mert már semmi másra nem jut időm. Szeretek kisebb karakterszerepeket is játszani, hiszen amikor főszereplő vagyok, és egyszerre tíz-tizenkét darab van a fejemben, kissé agyonnyom a felelősség súlya. Mindig elkényeztetett helyzetben voltam, nem kényszerültem arra, hogy otthon üljek, és azon gondolkodjam, milyen lehetőségektől fosztott meg az élet. Kiélhettem a bennem lévő energiákat, ambíciókat. Adománynak tartom, hogy soha nem kellett szerepekért kilincselnem, arra várni, hogy rám kerüljön a sor. (…) Régen pusztán a játék öröme érdekelt, ma már minden újabb darab létrehozásával nagyobb felelősségérzet jár. Ma sokkal élesebben érint, ha nem sikerül egy előadás, ha nem tudok felnőni egy feladathoz” – összegzett Nagy-Kálózy Eszter.

 

 

 
 

Kapcsolódó anyagok