Berzsenyi Bellaagh Ádám a budaörsi színház új igazgatója – Itt a nyertes pályázat

2018 március 18. vasárnap, 13:01

A jelenlegi művészeti vezető lesz a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója 2018. július elsejétől öt éven át – döntött Budaörs Város Önkormányzata rendkívüli testületi ülésén. Az új direktor nyilvánosságra hozta pályaművét.


Mint ahogy arról korábban beszámoltunk, Budaörs Város Önkormányzata 2017 decemberében hirdetett pályázatot a Budaörsi Latinovits Színház igazgatói álláshelyének betöltésére. A vezetői megbízás 5 év határozott időtartamra szól: 2018. július 1-től 2023. június 30-ig.

A február 5-i határidőre összesen négyen pályáztak: Berzsenyi Bellaagh Ádám mellett a jelenlegi direktor, Frigyesi András, akit korábban annak ellenére választottak vezetővé, hogy a szakmai bizottság nem tartotta alkalmasnak a pályázatát, Szalai Kriszta színész-rendező-író, akit 2013-ban a legnagyobb esélyesként tartottak számon és akit akkor a kulturális illetve a szakmai bizottság is javasolt az igazgatói posztra, illetve az Újszínházi pályázat után újabb közös pályaművel rukkolt elő Herczeg Tamás színész-rendező és Szántó Péter, a Latinovits Színház egykori színpadmestere (pályázatuk ide kattintva olvasható).

Berzsenyi Bellaagh Ádám / Fotó: Borovi Dániel

Berzsenyi Bellaagh Ádám / Fotó: Borovi Dániel

‘Színház, amire büszkék lehetünk’ – Részlet Berzsenyi Bellaagh Ádám pályázatából:

„Odakint, ott van a nagyvilág. Néha ennek a kis világnak idebent sikerül tükrözni azt a
nagyot, hogy egy kicsit jobban megértsük, vagy pedig segítsünk azoknak, akik bejönnek
hozzánk, hogy néhány pillanatra, pár másodpercre – és boldogok vagyunk, ha ez olykor
sikerül – elfeledjék azt a nehéz világot odakint.”
– részlet Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjéből

Ezekkel a szavakkal vall Bergman a színház szerepéről utolsó filmjében. Mondanivalója, úgy vélem, iránytűt ad a kezébe annak, aki színházcsinálásra adja a fejét. Így történt velem, akit Stockholmban, tizenöt évesen érintett meg először igazán a színház, az elsők között éppen egy utolsó Bergman rendezte előadáson.

Svédországban születtem, harmincegy évvel ezelőtt. Szüleim magyarok, édesanyám a mai napig ott él, de gyakran hazalátogat. A magyar és a svéd nyelvet egyszerre tanultam, mindkettőt az anyanyelvemnek vallom. Mivel gyerekkoromban sokat utaztam a két ország között, sok időt töltöttem itt is, ott is, azt mondhatom, hogy mindkét ország kultúrája erősen hatott rám, mindkét hely az otthonom. A svéd gimnáziumi éveket követően Londonba költöztem, és rendezőszakra mentem, ami gyermekkori álmom volt. Az egyetemet követően mégis elvágyódtam onnan, azt éreztem, másfajta színház az, amit én szeretnék, másra vagyok kíváncsi. Budapesten rendeztem első előadásomat, az Éjszaka a nappal anyja című Lars Norén darabot. Ott és akkor éreztem meg, hogy nekem vissza kell térnem ide, hogy itt kell színházat csinálnom. Sokak számára meglepő volt ez a döntés – ma ellenkezőek a tendenciák –, de én a mai napig nem bántam meg egy percig sem. Elképesztő erő van a színházban és a művészetekben Magyarországon. Másképp fontos nekünk a színház, többet jelent, magasabb hőfokon ég. Számunkra is, akik ezzel foglalkozunk, és azok számára is, akik velünk együtt a nézőtéren élnek, estéről estére.

Ebből adódóan komoly diskurzus, szakmai vita, sőt olykor heves indulatokkal fűtött párbeszéd övezi a mai magyar színház feladatának a kérdését. Szórakoztatni kell elsősorban vagy elgondolkodtatni? Reményt és hitet kell adni a kinti nehéz világban való létezéshez, esetleg megoldásokat kínálni; vagy a kemény valóságot kell olykor kíméletlen őszinteséggel a néző elé tárni, hogy szembesülve azzal, maga tudjon reflektálni és válaszokat keresni a problémáira Én azt mondom, milyen nagyszerű, hogy ilyen dolgokról is van parázs vita egy kis országban a XXI. század elején! Ugyanis ez a dolgunk. Vitatkozzunk! Hozzunk fel érveket és ellenérveket, győzzék meg egymást az alkotók és a nézők estéről estére, a jobbnál jobb előadásokkal. Az én színházam számára útmutatóak Bergman sorai: a jó színház nem válogat. Világosan tudja, mit miért csinál, milyen hatást akar elérni a nézőben, és azt a kreativitása összes eszközével, könyörtelen minőségi elvárással magával szemben véghez is viszi. Olykor kíméletlen őszinteséggel, olykor üdítő optimizmussal veti vizsgálat alá a minket körülvevő és a bennünk rejlő világot.

A „minket körülvevő világnak” Budaörs is a része, és lelkesítő az a tény, hogy egy ekkora városban önálló színház működik. Ez már önmagában büszkeségre adhat okot.

A Budaörsi Latinovits Színház – korábbi nevén Budaörsi Játékszín – 2013-ban markáns fordulatot vett a szemléletében és a művészeti koncepciójában, talán nem túlzás azt mondani, hogy sok tekintetben új színház jött létre a régi helyén. Frigyesi András igazgató megtisztelt azzal, hogy a kinevezését követően engem bízott meg a művészeti vezetői feladatok ellátásával, ami nekem mint fiatal rendezőnek komoly kihívást és egyben nagy lehetőséget jelentett. Az volt a közös célunk, hogy egy határozott művészeti arculattal bíró, magas színvonalon dolgozó színházi műhelyt hozzunk létre, olyat, ami nemcsak Budaörs számára válhat büszkeséggé, hanem az ország és a színházi szakma látóterébe is bekerül, és ott méltó helyet vív ki magának.

Végignézve az elmúlt közel öt év munkáját, azt mondhatom, hogy a céljaink ugyan csak részben teljesültek, az eredményeinket mégsem lehet szó nélkül hagyni. A Budaörsi Latinovits Színház ma a magyar színházi köztudatban mint minőségi alkotóműhely szerepel, előadásaink sikerességét a közönség elismerése mellett fesztiválmeghívások és pozitív sajtóvisszhang igazolja, a színházi szakma pedig nemcsak elfogadja, hanem bíztatja is a megújult budaörsi színházat. A repertoár évről évre bővül, kizárólag magas irodalmi színvonalú darabokat mutattunk be, rendszeresen jelen vannak a magyar és világirodalmi klasszikusok, és értékes gyerekelőadások is születnek. Ennél is fontosabb eredmény az, hogy a színház életében először – bár hasonló törekvések korábban is voltak – állandó társulat alakult, olyan színészekből, akik ténylegesen a színház arcát és lelkét adják, és a jelenlétük megalapozza a műhelyszerű színházcsinálást. Ezekre az eredményekre büszkének kell lennünk, és hiszem, hogy ezeknek a célkitűzések a mentén kell a színháznak tovább építkeznie a következő korszakában.

Mivel művészeti vezetőként komoly szerepem volt az elmúlt öt évben a színház alakításában, fontosnak érzem, hogy nemcsak az eredményekkel, hanem a hiányosságokkal is őszintén szembenézzek és számot adjak róluk. Sikerült valós értékekkel bíró, színházszerűen működő, markáns arculatú társulati színházat létrehozni színes kínálattal és magas művészi ambíciókkal. Ami viszont, lássuk be, eddig csak részben sikerült elérnünk (és ez nemcsak a következő igazgatói mandátumnak, hanem a budaörsi teátrum életben maradásának a tétje), az az, hogy a színházat Budaörs integráns részévé és megkerülhetetlen kulturális tényezőjévé tegyük, vagyis olyan színházzá, amit a budaörsiek valóban a magukénak érezhetnek. Ez a következő öt év legnagyobb kihívása. Számos próbálkozás történik folyamatosan, de tudom, hogy a valódi sikerhez ezen a téren alapvető szemléletváltásra van szükség, újra kell definiálnunk a színház szerepét a város életében.

Fontos, hogy tisztázzam az okát annak, hogy miért nyújtok be önálló pályázatot a színház vezetésére. Igazgatómmal, Frigyesi Andrással az elmúlt évek közös munkája sok tanulsággal járt számomra. A hosszú idő alatt azonban kiderült, hogy elképzeléseink az intézmény általam ideálisnak tartott működése szempontjából számos ponton különböznek.

A napi munkamenetben a vezetés és a munkatársak között kialakult feszültségek, váratlan és néha improvizatív döntések sokszor hátráltatják a színházi munka biztonságos szakmai hátterét, az öt éve közösen elkezdett irány lendületes fejlődését. Be kellett látnom, hogy a köztünk lévő véleménykülönbségek, szakmai ellentétek — mind esztétikai és ízlésbeli, mind pedig szervezeti és gazdasági szempontból — nem segítenek ezeket a feszültségeket oldani, a színház munkatársait és arculatát nem tudom felelősséggel a lehető legjobb helyzetbe hozni. Együttműködésünk sok tekintetben kontraproduktívvá vált tehát.

Ez a belátás, valamint az elmúlt öt évben kifejtett művészeti vezetői tevékenységem tapasztalatai, sikerei és tanulságai, nem utolsó sorban pedig a munkatársaim felől érzett bizalom vezettek oda, hogy úgy döntsek, önálló gondolatokat és koncepciót kívánok megfogalmazni a Budaörsi Latinovits Színház jövőképét illetően. Ezt az egyáltalán nem könnyű döntést azért tudtam meghozni, mert meggyőződésem, hogy az alább kifejtett elképzelések jelentik a valódi folytatását annak az útnak, amin a színház az elmúlt öt évben elindult.

Frigyesi András befektetett munkáját és tapasztalatát továbbra is tisztelem, ezért ha megnyerném az igazgatói pályázatot, szívesen gondolnám vele együtt végig, hogy milyen formában és minőségben tudja elképzelni a további együttműködést.

Igazgatói pályázatomnak az a célja, hogy a színház az elmúlt öt év munkáját lényegében megőrizve és azt építve továbblépjen. Felismerve a főváros közvetlen szomszédságában lévő nyitott és minden tekintetben a progresszióra törekvő kisváros sajátos helyzetét és nézőink sokféle igényét, célom a XXI. századi értelemben vett népszínházi gondolat tényleges megvalósítása. Művészi szempontból a város közönsége és a nagyközönség sokféle igényének megismerése és tiszteletben tartása mellett utat engednék a bátor kísérletezésnek és az új formák keresésének is. Gazdasági, szervezeti és fejlesztési téren pedig a színház működését konzervatív észszerűség, a saját határaink és lehetőségeink felismerése, valamint a hosszú távú gondolkodás jellemezné.

(…)

A teljes pályamű ide kattintva olvasható.