Rudolf Péter: “A sok ‘elbújás’ után szeretnék személyesebben megszólalni”

2018 április 02. hétfő, 7:31

Pályafutása több mint három évtizede alatt számtalan alakban jelent meg vagy inkább lényegült át. Most épp a Madách Színházban válik Seress Rezsővé Müller Péter Szomorú vasárnap című darabjában.

A teljes interjút itt olvashatja.

Seress Rezső élete és halála több emlékezetes előadást ihletett, Bodrogi Gyula és Fesztbaum Béla is megszemélyesítette. Arról, mi az, ami Seressben ennyire vonzó egy színész számára, Rudolf Péter elmondta: “Seress Rezső önmagában egy „figura” volt. A hozzá kapcsolódó történetek a közép-európai legendárium részei, humorával, fájdalmával, különleges filozófiájával mindannyian magunkénak érezzük. Ezen túl nekem személyesen köszön ez a különös küldetéstudattal kevert szorongásos frusztráció. Szerepel a darabban az a történet, amikor első daláért kap öt pengőt, vesz egy Doxa órát, beül a New York kávéházba, nézi a korabeli elit értelmiséget, és akkor hangzik el ez a fontos mondata – vagy Müller Péter adta a szájába, ki tudja –, hogy „szomorú kis ország a miénk, de boldogok az emberek, ha valaki ezt kimondja”. Az előadás egy öngyilkosság utáni visszatérésről szól, egy poklokat megjárt emberről, normális esetben mégis végig fogjuk röhögni. A darab folyamatos önirónia és szembenézés standupos elemekkel. „Mi vagyok én? Egy negyedosztályú smúz zongorista a Kulacsból” – mondja Seress a végén. Mit jelent a smúz? Olyan, aki folyamatosan kommunikál a közönséggel. Csak ebben a közegben érezte jól magát, nem véletlen, hogy a Carnagie Hallba nem ment el – állítólag még Budára sem ment át soha. (…) Amikor azt hallom, hogy Seress nem zenész, mindig bosszankodom, mert a profik sznobériáját érzem mögötte. Ezek a nóták tele vannak szívvel. Hidegen hagy, hogy a nagykönyvben leírtakhoz képest megmosolyogtató-e a zenei világa”.

Nagy Sándor, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter a Szomorú vasárnap premierje után / Fotó: Madách Színház

Annak kapcsán, hogy a Kossuth Kiadó most indított Rejtő Jenő hangoskönyv-sorozatot, amelyben több felvétele is szerepel, úgy fogalmazott: “Rejtő karakterei nem találják helyüket a világban, vagy csak úgy tesznek, mintha megtalálták volna, én viszont szerencsére tudom a helyemet. Korom előrehaladtával szívesen játszanám Piszkos Fredet a maga bölcsességével, és nem lehet nem megcélozni Vanek urat. (…) Zsüti mesélte, hogyan állt a kávéházban Rejtő mögött, míg ő pókerezett, és ha vesztésre állt, Zsütit küldték át a zaciba Rejtő zakójával, mert tudták, hogy egy olyan sztorit fog leadni, amiért többet kapnak, mintha valaki csak simán beadná a kabátot. A pluszt elfelezték. A zacisnak is kellett hogy legyen humorérzéke, hogy értékelje a kamu történeteket. Akármilyen idők voltak is azok, volt valami bohémság a levegőben. Ennek a közép-európai világnak ez nagyon nagy értéke, jöhetnek-mehetnek rendszerek. (…) Most veszélyes a helyzet, nem érzem ezt a bohém, önironikus hangulatot. És nekem nagyon hiányzik ez a mai létünkből. Mintha kevesebb vicc is születne” – fejtette ki Rudolf Péter.

Legutóbbi filmszerepeiben szinte felismerhetetlen: az 1945-ben egy elhízott, dölyfös falusi kiskirályt alakít, míg a Vándorszínészekben egy külsejében is lepusztult, tehetségtelen komédiást. Ennek kapcsán elárulta: “Ezek az átalakulások szórakoztatóak. Része a munkámnak, a szerepépítésnek. Viszont nagyon kényes dolog egy filmnél megtalálni a karakterizálás mértékét, mert nagy a lebukás lehetősége. A „te vagy, nem te vagy” örök kérdése, a tudatosságnak és az ösztönösségnek a folyamatos keveréke, erről szól a színészet. És a tudatos építkezésnek része természetesen a maszk, a legkisebb apróság is hozzájárulhat egy figura felfestéséhez. (…) Az ember életében bekövetkező változások sokszor megjelennek a külsején is. (…) Kicsit átrendeződnek az arcizmok, egy kis kényelmes testtartás – máshonnan szól a hang” – magyarázta Rudolf Péter.

Arról szólva, hogy soha nem kellett a beskatulyázástól tartania: játszott Shakespeare-t és kabarét, abszurdot és paródiát, rendezett filmet és színházat, elmondta: “Mindig valami új után nézek. Novák Eszter kért fel egy rövid kurzusra a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Elképesztő felelősség a fiatalok szemébe nézni és azt mondani: én így látom. Liftezett is a gyomrom előtte rendesen. De volt örömöm ebben a röpke közös munkában, remélem, nekik is. A tanítás, nyilván a pedagógus szülőkkel a háttérben, és az az energia, amit ezekből a tekintetekből nyerhetek, fontos lenne nekem. Csak kérdés, hogy egy aktív, sokat dolgozó színész hogyan tud pedagógusként helytállni. És az is kérdés, hogy eljutottam-e életemnek olyan korszakába, amikor felelősséget vállalok, és lemondok bizonyos önmegvalósítási terveimről egy színház érdekében. Mérlegelni kell, hogy az a sok minden, ami foglalkoztat, létrehozható-e abban a helyzetben, ha sok-sok ember sorsáért kell jótállnom, az életüket kitalálnom és egy intézményt működtetnem annak az összes kellemetlen és praktikus elemével. Az írás is végigkövette az életemet. És szívesen forgatnék egy személyesebb filmet. Eddig mindig másoktól kapott történetekbe nyúltam bele, vagy irodalmi feldolgozásba fogtam, mint a Kossuth-kiflinél. A sok „elbújás” után szeretnék személyesebben megszólalni”.

A teljes interjút itt olvashatja.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok