Parti Nagy Lajos: “Az író ki van szolgáltatva az adott reggelnek, az agyának, a szívének”

2018 április 21. szombat, 16:06

14 év után újra verseskötettel jelentkezett Parti Nagy Lajos. A Létbüfé megírásának körülményeiről, ihletről és belső szabadságról kérdezte a 168 óra a szerzőt.

A 168 óra interjújából:

Jóval több prózakötete van, mint verses, ám Parti Nagy önmagát mégis inkább költőnek tartja: “Nagyjából 1990-től, három verseskötet után kezdtem el prózát, majd drámát írni. Mindemellett, de egyáltalán nem mellesleg írtam verset, és egy pillanatra sem felejtettem el, hogy a kályha, amitől elindultam és ahova visszatérek, az a költészet. Nincs ebben semmi magasztos: íróilag így szocializálódtam, a versíráshoz van a legjobb kezem, mindig is a nyelvi sűrítés érdekelt leginkább. A novelláim is igazából lírai prózák, némelyik akár félhosszú-hosszú szabadvers is lehetett volna, de a verset, a lírát ezeknek a töredékes kisformáknak “tartottam fenn”, amikből a Létbüfé lett. Ezek álltak hozzám legközelebb ” – meséli.

Parti Nagy Lajos

Arra a kérdésre, hogy a költő nincs-e túlságosan kiszolgáltatva az ihletnek, Parti Nagy így felelt: “Erre az ihletnek nevezett valamire a prózaírónak is, de minden szépírónak szüksége van, csak tán a próza kulisszái, a prózaíróról megrögzült kép más. Hogy például az író folytatja, amit előző este abbahagyott, holott szinte ugyanúgy ki van szolgáltatva az adott reggelnek, a pillanatnyi agyának, a szívének. Erre való a mesterség, a rutin, a tapasztalat, hogy ezeket a traumákat valamelyest tompítsa. Tompít, ha nem is segít. Az ihlet szót nem szeretem, inkább kegyelemről, szerencséről, irányított véletlenről van szó. Egy-egy jó sor bármikor bevillanhat, de ez csak annyi, hogy eszembe jutott valami. Ha megjegyzem, jó, ha elfelejtem, az se baj, ami igazán fontos, azt az ember vissza tudja idézni, még olyan pocsék memóriával is, mint az enyém. Hol igen, hol nem, de azért az ihlet előhívható, oda kell ülni az asztalhoz, és dolgozni.”

A Létbüfé megjelenése egybeesett a választási időszakkal, melynek kapcsán Parti Nagy elmondta: “Nem fogom a világra, a közmagánérzetemre, de ebből a szem pontból sem véletlen, hogy mikor akartam készre írni a Létbüfét. A 2014-es választás után befejeztem a Magyar meséket, amelyeket három éven át hétről hétre publikáltam az ÉS-ben. Elegem lett a közéletből, magamból, csömöröm lett. Úgy éreztem, amit mondanék, ezerszer mondtam, ahogy meg mondanám, azt meguntam. (…) Aztán 2016- ban elkezdtem a Létbüfét könyvvé dolgozni, addigra a versek nagyjából összeálltak, legalábbis félnyersanyaggá. Két év munka volt velük, illetve tudtam, hogy két év múlva abbahagyom. És hát a Magvetővel is ebben állapodtunk meg. Ez nem befejezhető, de jól abbahagyható munka. ”

A Grafitnesz című verseskötetben már megismerhette az olvasó Dumpf Endrét, a Létbüfé “verselőjét”, egy öregedő férfit, akiről annyi derül ki, hogy leginkább az ősz, az elmúlás foglalkoztatja és egy betegséggel kórházban kezelik, az élete beszorult a kórházi ágytól a büféig tartó szűkös térbe. Parti Nagy szerint azonban Dumpfot azonban “ez sem gátolja abban, hogy közben mindenről verseljen. Az igazi élete a költészetben zajlik. Voltaképp irigylésre méltóan szabad. Mert ebben a mesterséges, ám ismerős közegben azt csinálja, amit legjobban szeret. ” A költő szerint a mai Magyarország is “egy egyre dohosabb levegőjű “létbüfé”, ahol nemrég a politikai menük közül választhattunk: európai demokráciát építsünk, vagy hagyjuk továbberősödni az önkényuralmat. ”

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Arról, adhat-e reményt, ha Dumpf Endréhez hasonlóan az emberek a szabadságot csak önmagukban, saját kis privát köreikben keresik-e, Parti Nagy így vélekedik: “Pillanatnyilag én is ilyesmit gondolok. Megpróbálni minél több szabadságot előhívni, civil kurázsit és józan észt egyszerre, élni azzal, ami van. Jobban a kevesebbel. (…) Persze hogy nem lehet nem tudomást venni a közügyekről. Tudomást veszek, dolgozom ebből a közérzetből, közmagánérzetből, de fogalmam nincs, mit kéne most tenniük a politikacsinálóknak. Elég sivatagos a terep.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható.