Lappangó listázás – Radnóti Zsuzsa írása

2018 május 02. szerda, 9:05

Az alábbiakban a Kossuth- és Jászai Mari-díjas dramaturg, Radnóti Zsuzsa gondolatait olvashatják.

Országos visszhangot váltott ki, a köznyelvi fordulattal, a „Soros zsoldosok” listázása a Figyelő hetilapjában. Egyetemi tanszékek tiltakoztak, budapestiek és vidékiek egyaránt, petíció is született, hogy mindennél többen iratkozzanak fel tiltakozásképpen erre a névsorra. Én egy olyan szakmai résztvevőkből alakuló körhöz szerettem volna csatlakozni, amelyben saját közösségemmel együtt tiltakozhattam volna. Ennek hiányában – vagy talán ezt a lehetőséget elmulasztva – hogy mégis legyen valami formája megszólalásomnak – utólag feliratkozom az elmúlt szombatok százezres civil tüntetéseinek képzeletbeli listájára. Ezt azért is megtehetem, mert ezek a demonstrálásra alkalmas lehetőségek nem szűntek meg, sőt folyamatosan újratermelődnek.

Radnóti Zsuzsa / Fotó: Nagy Attila, Nők Lapja

Radnóti Zsuzsa / Fotó: Nagy Attila, Nők Lapja

Az elmúlt időkben például Alföldi Róbert szereplését két vidéki városban is letiltották. Az első, egy beszélgetés lett volna Zalaegerszegen, Veiszer Alindával, a második ezután történt Pécsen, a Zsolnay Kulturális Negyedben, ahol egy színházi előadás főszerepében lépett volna fel.

Ezeknek a letiltásoknak volt néhány bátor szakmai és közönség visszhangja, pontosabban konkrét következménye, folytatása is; az Alföldi beszélgetést Zalaszentgrót hívta meg, fogadta be (erről maga Alföldi írt egy erős, hatásos nyílt levelet), az utóbbit, a komplett előadást Szigetvár.

További tiltakozásként a Zsolnay-Színház alapítója, programszervezője, Kiss Mónika lemondott a történtek után, a FESZ pedig nyílt levelet intézett Vincze Balázshoz, a Zsolnay Központ ügyvezető igazgatójához, választ, indoklást kérve a letiltás okára. Részben a letiltó teljes tájékozatlansága sejthető a durva beavatkozás mögött (mégpedig az, hogy talán nem ismerve sem az előadást, sem a szövegét, amely egy több évtizede született mulatságos angol szatíra,- és már évek óta a repertoár része az Átrium Színházban, és nemrég volt a 100. előadása), és részben, és feltehetően azért, mert Alföldi Róbert a produkció főszereplője.

Túllépve egy pillanatra a szűkebb színházi szakma határain, Dés László zeneszerző hasonló tapasztalatokról számolt be; három írótársa segítségével évekkel ezelőtt létrehozott (akkor még Esterházy Péterrel együtt) egy különleges, zenés irodalmi estet, amivel azóta is nagy sikerrel lépnek fel, a zene és az irodalmi szöveg szerves kombinációjával és improvizációkkal is dúsítva. Mostanában azonban többször előfordult, hogy az előzetes meghívás után a vidéki művelődési ház vagy a kultúrház vezetője, szervezője kénytelen volt lemondani a programot, mert félt a következményektől.

Egyre több jel mutat arra, hogy egyre több „nemkívánatos” személyt, művészt, alkotót tartanak nyilván kormányzati szervek, kormányhű sajtóorgánumok, (Magyar Idők), kulturális intézmények munkatársai. Az is érezhető, hogy szintén egyre többen vannak azok is, akik félve a következményektől öncenzúrával, saját hatáskörben bővítik a listát, és nem merik a feltételezett listázottakat kulturális rendezvényeikre, fellépésekre meghívni.

Ez a jelenség jelen pillanatban inkább a vidéki Magyarországra jellemző, ahol a kultúra munkásai, a kultúra közvetítői, szervezői sokkal inkább egyedül vannak, támasz nélkül, mint Budapesten. (Tisztelet a felsorolt kivételeknek.) Ő mögöttük nem áll védelemként erős, szolidáris kulturális közeg, egy védelmet nyújtó nyilvánosság. A FESZ nyílt levelének szavait idézném a pécsi esetről: ”Egyetlen ilyen incidens is elég ahhoz, hogy bizalmatlanságot szüljön…”, és én hozzátenném: széleskörű félelmet is, amely kulturális elszegényedéshez vezethet, a szabad, szókimondó, sokszínű, modern kultúra eltűnéséhez.

Bár mostanában már Budapesten sem történt meg, ami néhány évvel ezelőtt, hogy sok százak demonstráltak Alföldi Róbert mellett, mikor nem folytathatta a Nemzeti igazgatását, vagy amikor még régebben az Új Színház élére Fidesz nyomásra nevezték ki az igazgatót – szintén sok százak mozdultak meg a döntés ellen – , és az sem történt meg, ami Szombathelyen, hogy a helyi közönség és az országos sajtó- és szakmai tiltakozás hatására Jordán Tamást nem tudták leváltani a színház éléről. A mostani példákról mondhatjuk, hogy nem akkora súlyú kulturális események voltak, de félő, hogy a szélesebb szakmai-és a kulturális közvélemény beletörődésének és az öncenzúra növekedésének folyamata zajlik a szemünk előtt.

Tisztelet hát mindazoknak a személyeknek, alkotóknak és intézményeknek, akik, amelyek szembe mertek, és mernek szállni a „hivatalok packázásaival”, a fentről jövő ukázokkal, ha az igazságérzetük úgy diktálja.

Radnóti Zsuzsa