“Csak lestem, hogy így is lehet” – Kubik Anna válaszolt

2018 június 13. szerda, 8:14

Egy régi Ki mit tud?-ról, valamint Kazimir Károllyal és Bubik Istvánnal közös munkáiról is mesélt Kubik Anna az Origónak.

Az Origo cikkéből:

“Még gimnazistaként láttam Veszprémben Móricz Zsigmond Úri muriját, amelyben Hűvösvölgyi Ildikó játszotta Rozikát, a summáslányt. Falusi kislányként nagyon közel éreztem magamhoz a figurát. Ezért is válogattam be a monológját a Ki mit tud?-ra tervezett repertoárba. De már az elődöntőn kiestem. Csakhogy a közönség visszaszavazott. Különleges dolog volt, mert a közönség nem a versmondókat szokta benntartani, hanem inkább a bohócot vagy a táncdalénekest. Aztán a döntőig meneteltem, miközben Major Tamás és Szinetár Miklós hol megdicsért, hol bölcs tanácsokkal igyekeztek a helyes irányba terelni. Mai fejjel visszanézni az akkori produkciómat: kész horror” – mesélte Kubik Anna.

Kubik Anna / Fotó: dehir.hu

Kubik Anna / Fotó: dehir.hu

Később tagja lett a Kazimir Károly és Iglódi István vezette osztálynak a Színművészetin. “Bámultam a homályba. Valójában azt sem tudtam, mit jelent ez a pálya. Más helyzet volt a Ki mit tud?, a versmondás. A főiskolán kezdetben rettenetesen zárkózott voltam, a mai napig elcsodálkozom azon, hogy felvettek. Mozdíthatatlan voltam, mint egy kőszobor, hangom meg semmi. Az első félévi rostavizsgán rezgett is rendesen a léc. Kazimir mégis bízott bennem, ami nyitogatta bensőmben a lezárt ajtókat. Gondoltam, ha Kazimir Károly ennyire szeret, akkor nem hozhatok szégyent rá. Sokat segített Bubik István is, akivel hamar szerelembe estünk. Amikor bemutatkoztunk egymásnak az első órán, mondta, hogy az ő neve Bubik, mire én, hogy az enyém meg Kubik. István nagyon vigyorgott. Kézen fogott a takarásban, attól kezdve együtt voltunk. Ő egész más habitus volt, mint én. Csak lestem, hogy így is lehet: fesztelenül kiadni az érzelmeket, gondolatokat. Óriási hatással volt rám. Az első év végi vizsgán már kaptam egy „brávót” Ádám Ottótól, ami nem volt szokványos. Egy népballadát adtam elő, ami azért volt nehéz, mert folyamatosan váltani kellett benne az éneket a prózával. Az a „brávó” is svungot adott a következő évekhez” – mondta a színésznő.

Osztályfőnökéről, Kazimir Károlyról így emlékezett a művésznő: “Mi nagyon közel álltunk hozzá, pótapánk is volt, minden órát azzal kezdett: „Prutyikáim, éhesek, szomjasak?” Mindig éhesek voltunk, Kazimir pedig elküldött valakit bevásárolni. Kollégiumban laktam, a mai napig emlékszem, hogy két forint nyolcvan fillérből volt meg a napi kajám: egy kefir, két zsömle. Ezt egészítette ki mindaz, amivel Kazimir vendégelt meg minket. Egyébként fantasztikusan elemzett. Megtanított darabokat, jeleneteket olvasni. Arra, hogy mi van a szereplők fejében, mi indokolja a reflexióikat. Ezért nem is értettük, hogy a saját színházában, a Tháliában miért nem rendez normális előadásokat. Kísérletezett, új formákat keresett az eposzokkal. Másodévtől, külön engedéllyel, mi is benne voltunk szakmai gyakorlatként néhány előadásban – végre lett egy kis jövedelmünk – a Hiawatában, az Énekek énekében, majd a Kalevalában. Innentől nem kértem pénzt a szüleimtől, mert tudtam, mekkora erőfeszítés számukra az én „pesti létezésem”. Már elfelejtettem, de minap visszanézve nevetve csodálkoztam rá: az Énekek éneke-előadás végén a Körszínházban Kulkával öleljük egymást. Mi szimbolizáltuk szerelmespárként a jövő generációját.”

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok