“A szegény közösségek nyitottabbak” – Simon Balázs a Gypsistan fesztiválról

2018 augusztus 09. csütörtök, 8:10

Közel kétszáz fős közönség gyűlt össze Kázsmárkon, ahol hátrányos helyzetű fiatalok játszottak el saját életükből merített színdarabokat. A Gypsistan fesztivált az Utcaszínházi Alkotóközösség szervezte, vezetőjüket, Simon Balázs rendezőt a Borsod Online kérdezte.

 

A boon.hu cikkéből:

A zömében mélyszegénységben élő csereháti romák hétköznapjaiba nyerhetett bepillantást a zömében szegényekből álló közönség is, amely láthatóan élvezte, hogy a saját élete kockáit látja viszont a rögtönzött szabadtéri színpadokon. A rövid előadások más és más helyszíneken zajlottak. Darabot mutattak be a sportpályán, a csúszda tövében és az egyik lombos fa alatt is. Itt nem a külsőségeken, a színpadi dísz­leteken, hanem az improvizáción, a gyerekek alakításán volt a hangsúly. Simon Balázs rendező jó ideje kilépett a hivatalos színházi világból, lemondott a csillogó karrierről, kijött a fővárosi teátrumokból és nehéz terepekre vitte a művészetet, elkezdett gettókban és leszakadó falvakban dolgozni azokkal, akiktől mindenki fél, akikről szinte mindenki lemondott már. A merész vállalkozás eredményeket hozott, leérettségiztek olyan fiatalok, akik korábban éveket bukdácsoltak általánosban, szakmát szereztek és elhelyezkedtek a munkaerőpiacon, olyan lányok, akiket saját családjuk prostituáltnak szánt.

Simon Balázs / Fotó: Bari Judit, boon.hu

Simon Balázs / Fotó: Bari Judit, boon.hu

“Tíz évesen találkoztam először úgy roma emberrel, hogy tisztában voltam a származásával. Annyi sorsközösséget felfedeztem, hogy nekem is elég zaklatott, elhagyatott gyerekkorom volt, éppúgy, mint a táboraink résztvevőinek, akik közül többen csonka családból érkeztek. De a kezdetekkor kifejezetten színházi izgalmakra vágytam. A szüleim színházi emberek, édesapám karmester volt, édesanyám pedig pszichológiával foglalkozott, miután a színészetet abbahagyta. A Belvárosban, az V. kerületben nőttem fel” – mondta Simon Balázs.

A rendező az interjúban elmesélte, hogyan került kapcsolatba a nyomorban élőkkel. “Budapesten a VIII. kerületi teátrumban a nagyon beteg Halász Péter kereste fiatal rendezőkben az utódját, elmentem és ott rájöttem, nem feltétlenül a fővárosi értelmiséggel kellene foglalkozni, hanem a téren logó fiatalokkal. A gettóban különös összetételű lakossággal találkoztam. Be akartam hozni őket a színházba, de nem jöttek, gondoltam kimegyünk hozzájuk, verbuváltam egy csapat művészt, vittük a maszkokat is, de bevallom, féltünk, fogtuk egymás kezét, mikor először közéjük mentünk. Egyikünk sem tudta még, mit jelent utcán dolgozni, kivéve az olasz trénereket, akik velünk tartottak. Sikerrel debütáltunk, tíz napon keresztül minden nap játszottunk kétszáz fős közönség előtt, ez az erős visszaigazolás megérintett, megalapítottuk az Utcaszínházi Közösséget, amely nem csak azért volt értékes kísérlet, hogy megnézzük, hogy lehet különböző terekből színházat csinálni, hanem azt is megízleltük, hogy lehet közösségi módszerekkel alkotni. Ez a szakma még napjainkban is eléggé áthierarchizált igazgatókról, rendezőkről, tervezőkről, vezető színészekről szóló piramis. Ezt a zárt rendszert igyekeztem kinyitni, egy szintre akartam kerülni azokkal, akikkel együtt dolgozom és ez nem egyszerű a merev struktúrán belül. Ezért is alapítottunk civil szervezetet, fölfedeztük az évek során, hogy lehet jól közösségben dolgozni, mert itt is akadnak egyszemélyi döntések és a szervezet vezetője felel, ha nincs meg a pénz. A projektalapú működés akkoriban még új fogalom volt” – számolt be az UtcaSzak vezetője.

“A szegény közösségek nyitottabbak, náluk elmosódottabbak az én-határok. Erősebb az összetartozás élménye az ő világukban. Ezek a fiatalok nagyon erős figyelmi problémákkal küzdenek, nem tudják megfogalmazni az igényeiket, bajaikat, ami gyakran elfojtáshoz, befelé forduláshoz, vagy agresszióhoz vezet. Szegényes a verbális eszköztáruk, félénkek, páran viszont eluralkodnak a többieken. Rövid a figyelmi kapacitásuk, nehezen koncentrálnak. Tompítjuk a hiányosságokat, segítünk a gyakorlatokkal. Pár nap alatt produkciós helyzetbe hozzuk őket. Megtapasztalják, amit eddig még soha, hatékonyak, képesek kiállni és olyasmit előadni, amit a közönség ért, elfogad, befogad. Megtanulnak figyelni, hallgatni, koordinálni a testüket, elsajátítanak alapvető normákat. Olyan képességeket fedeznek fel magukban, melynek létezéséről nem tudtak. Mindenki vissza akar jönni a programra, ha tehetnénk, 200 fős táborokat indítanánk” – hangsúlyozta Simon Balázs.

A teljes interjú a boon.hu-n olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok