Bach Kata: “Felesküdtem arra, hogy a magyar kultúrát fogom szolgálni”

2018 augusztus 10. péntek, 8:15

Reméli, hogy lehet eredetit, értékeset alkotni, és közben a közönség által is szeretve lenni. Arról is mesélt, hogy szívesen eljátszaná egy életrajzi filmben Törőcsik Marit. Bach Katát a HVG kérdezte.

A HVG cikkéből:

“Szeretnék gyorsabban felejteni. Túl élesen emlékszem szituációkra, mondatokra, negatív dolgokra. Beugrik egy emberről, hogy mit mondott nekem sok évvel ezelőtt, ő meg lehet, hogy már rég elfelejtette. Sokkal lojálisabb tudnék lenni másokhoz, ha nem lenne ez a tulajdonságom” – árulta el az interjúban Bach Kata, aki azt is elmondta, szívesen eljátszaná egy életrajzi filmben Törőcsik Marit. “Egy időben mindent elolvastam vele kapcsolatban, minden részlet érdekelt az életéről. Egyszer álltam vele egy liftben a Nemzeti Színházban. Akkor halt meg Maár Gyula, másnap láttam Törőcsik Marit bemenni a színházba, és beszálltam mellé a liftbe. Le voltam fagyva teljesen, nem mertem semmit mondani neki. Nem jött ki a számon, hogy ‘részvétem’, csak néztem a kezében a borítékot, amire rá volt írva a neve” – mesélte a színésznő.

Bach Kata / Fotó: Dömölky Dániel

Bach Kata / Fotó: Dömölky Dániel

Bach Kata Dunapatajon nőtt fel, egy faluban Kalocsa mellett. “Tizennégy éves koromtól vagyok Pesten, most kábé ugyanannyi időt éltem ott, mint itt. A gimi miatt jöttem fel, bátyám már ide járt egyetemre, és vele laktam egy évig. Aztán ugyanabban a lakásban egyedül, majd osztálytársakkal. Elég szabad volt a kamaszkorom, nem volt kontroll. Arra használtam ezt az időszakot, amire szerintem való, kerestem a helyem, és mindent kipróbáltam” – emlékezett a színésznő, aki később ekkora szabadság után nehezen viselte az egyetem kötöttségét. “Hirtelen be lettem zárva egy terembe másik tíz emberrel – ilyesfajta leszűkített létezést nem éltem meg csecsemőkorom óta. Természetes dolog volt, hogy szenvedtem tőle. A tér és a szellemi szabadság is hiányzott. Rengetegen jelentkeznek a színműre, és ha végre bekerülnek, azt hiszik, azon a három éven múlik az egész életük. Ez beszűkíti az agyakat, és nonszensz konfliktusok alakulnak ki, ami utólag nézve tényleg olyan, mint a börtönben egymással harcoló rabok” – fogalmazott.

Arra a kérdésre, hogyan élte meg azt, amikor először látta viszont saját magát nagyban a Vígszínház homlokzatán a Háború és béke plakátján, a teátrum színésze így felelt: “A küzdelem ugrott be róla. Az egyetemen felesküdtem arra, hogy a magyar kultúrát fogom szolgálni. Az első pár évben újító, kísérletező munkákban vettem részt, ezekről könnyebben elhittem, hogy szolgálnak, bár közöttük is sok a kamu. Aztán jön egy Háború és béke, Vígszínház nagyszínpad, az emberek ránéznek a plakátra és az jut eszükbe, hogy látták valaha a Duna Tv-n Audrey Hepburnnel, és milyen szép volt. Remélem, ettől függetlenül is lehet eredetit, értékeset alkotni, és közben a közönség által is szeretve lenni. Vágyom erre, de nem tudom, hogy lehet-e a kettőt egyszerre.”

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok