Herczeg Adrienn: “Pécsen még mindig a szemembe néznek az utcán”

2018 augusztus 21. kedd, 7:36

Több, mint hat évet töltött el a Pécsi Nemzeti Színház társulatánál, az elválás nem volt békés, ám ez se rontotta el a városhoz fűződő viszonyát. Herczeg Adriennt a Színház.net kérdezte.

A Színház.net cikkéből:

“Nagyorosziban laktunk, ami a Börzsöny közepe, középiskolába pedig Vácra jártam. Két évig voltam stúdiós Miskolcon, a Színművészeti elvégzése után viszont rögtön Pécsre szerződtem, és egy pillanat alatt megszerettem. Korábban egyetlenegyszer jártam ott, még főiskolásként, de már akkor is teljesen magával ragadott az egész város. Emlékszem, mindig ült egy tangóharmonikás fiú a Fő utcán. A következő évben azután Pécsre hívtak játszani a tél közepén: a tangóharmonikás fiú ugyanott ült decemberben is. Azt éreztem, hogy itt mindig nyár van. És tényleg. Ilyen az, amikor rögtön otthonra talál az ember egy új helyen. Ez a város az én léptékem, sokkal közvetlenebb mindenki, mint Budapesten. Pécsen még mindig a szemembe néznek az utcán” – mondta Herczeg Adrienn.

Herczeg Adrienn / Fotó: jegy.hu

Herczeg Adrienn / Fotó: jegy.hu

A színésznő több, mint hat évet töltött el az ottani társulatnál, az elválás nem volt békés, ám ez se rontotta el a városhoz fűződő viszonyát. “A férjemet is ott, a színházban ismertem meg, ő ráadásul pécsi. Abban az évben vettünk házat, amikor azután októberben mindketten felmondtunk. De nem volt kérdés, hogy el kell jönnünk. Azt hiszem, ezzel a döntésemmel léptem ki a pályakezdő életemből. Így tudtam először tiltakozni valami ellen, ami – meggyőződésem szerint – nem szakmailag, hanem emberileg nem volt fair. Nem bántam meg egy percig sem, hogy eljöttem. Egy évig szabadúsztam, és utána jött a felkérés a Vígszínházból. Ugyanabban az évben Rázga Miklós, aki most is igazgató, hívott vissza, és nyilvánvaló volt, hogy a férjem vissza fog menni. Én viszont azt éreztem, hogy ha már egyszer felálltam, akkor egy kicsit körülnézek: kíváncsi voltam, mi van a nagyvilágban” – mesélte Herczeg Adrienn.

A kérdésre, miért választotta a társulat nélküli életformát, a színésznő így felelt: “Mindenekelőtt azért, hogy ne kelljen túl sokat játszanom, mert szerintem az romboló hatású. Én nem tudok folyamatosan próbálni. Többször végiggondoltam már, hogy a gyerek miatt érzem-e így. De nem, mert ő így is, úgy is az óvodában van, amikor én próbálnék. Pályakezdőként Pécsen sok mindent eljátszottam. Azt is, amit nem nekem kellett volna. Ebből persze rengeteget tanultam: én Pécsen váltam azzá, aki ma vagyok. A Vígben azután jött egy nagy váltás, sokkal ritkábban voltam színpadon. De a túl kevés szerep se tesz jót az embernek. Első évben még nem volt rossz, de a szülés után, amikor kezdtem lassan visszatérni, úgy éreztem, hogy 36 évesen enyém a világ: az ilyen korú nőkre rengeteg szerepet írtak. És akkor kiderült, hogy a következő évben egy újat próbálok. Persze megértem, hogy a hatalmas társulatban mindenkinek kell munka, de nekem egy életem van, hadd legyek önző. Most havi tíz-tizenöt előadásom szokott lenni, nekem jelen pillanatban ez az ideális mennyiség.”

A teljes interjú itt olvasható.