“Változtatásokra van szükség” – Nyilvános Kiss B. Atilla pályázata az Operettszínházért

2018 október 20. szombat, 23:08

Kiss-B. Atilla, az Operettszínház újonnan kinevezett főigazgatója elküldte az Origónak a főigazgatói pályázatának teljes szövegét.

A dokumentumból kiderül, balettigazgatóként Apáti Bence magyar balett-táncos, publicistával, főzeneigazgatként pedig Pfeifer Gyula karmesterrel fog együttműködni az új direktor.

Részlet a pályázatból:

(…) Operaénekesként ismernek. Mindazok, akik jobban ismernek, tudják, hogy bár szeretem a kereteket, az előadóművészet terén minden szenvedélyesen érdekel és foglalkoztat, ami színház, zene, mozgás, előadóművészet, de még a mutatványok, akrobatika, cirkusz is, egyszóval minden, ami arra hivatott, hogy embertársaink szürke, rohanó, elfásult világába belevigyen egy kis önfeledt ringatózást, feltöltődést, önfelismerést, azonosulást, humort, katarzist, ami erőt ad a folytatásra. Harag György színháza volt az a műhely, ahol először szívtam tele magam azzal a felejthetetlen illattal, amelyet máig őrzök és amíg élek, őrizni fogok a lelkemben. Előbb a Lócsiszárban (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja), majd az Éjjeli menedékhelyben voltam tömegszereplő 17-18 évesen. Nagyon jó volt ott lenni, együtt a nagyokkal. Valami hasonlót érezhet a magzat az anyaméhben. Akkor még nem is hallottam arról, hogy lenne más színházi működési forma, mint a társulat. Azóta, ahogyan mondani szokás, körbejártam a világot. Dolgoztam a Kolozsvári Állami Magyar Operában, a budapesti Nemzeti Színházban, a Győri, Miskolci, Szegedi Nemzeti Színházban és a Debreceni Csokonai Színházban. Huszadik évadomat kezdem megszakítás nélkül a Magyar Állami Operaházban, többszörös vendégművésze voltam a párizsi, barcelonai, tokiói, torontói, berni, berlini, bukaresti, marseille-i, nantes-i, monte-carlói és számos más operaháznak, színháznak, koncertpódiumnak és fesztiválnak. Tapasztaltam jót és rosszat is. Olyan produkcióban is szerepeltem, amelyben az egymondatos szereptől a karmesterig minden feladatot vendégművész látott el.

Nem egy vidéki színházban, hanem a monte-carlói Operában. Minden tapasztalatomat egybevetve: olyan színházat szeretnék működtetni, mint amilyen Harag Györgyé volt, amelyben mindenki büszke volt arra, hogy a csapathoz tartozik. Szándékom egy olyan csapat kialakítása és egyben tartása, amely a mély gondolatiság és a szórakoztatás terén is a magas művészi minőséget tekinti mércének.

A Budapesti Operettszínház egy nemzetmegtartó csúcsintézmény, ide tartozni rang és büszkeség kell, hogy legyen. Mindenki számára, aki itt dolgozik, büszkeség és boldogság forrása kell, hogy legyen, ha elmondhatja: „Ez az én színházam, ez az én csapatom.” Hosszú idő óta figyelemmel kísérem a Budapesti Operettszínház bemutatóit, előadásait, repertoárját, művészeti koncepciójának irányvonalát. Évekkel ezelőtt megfogalmazódott – és azóta is érlelődik – bennem a gondolat, hogy a profitorientált menedzsment szemlélet nem föltétlenül garanciája, egyedül üdvözítő útja a szakmailag magas színvonalú művészi minőség elérésének. Újra és újra indíttatást éreztem és érzek magamban arra, hogy koncepcionálisan kidolgozva modellezzem egy művészi filozófiáját, emberi értékeit, világnézeti látásmódját, önazonosságát és identitását tekintve hiteles, tradíciókon alapuló, értékmentő és értékteremtő, a kortárs hazai és közép-európai kulturális élet szemléletváltozásának irányvonalait a gyakorlatban is elhivatottan képviselő, letisztult zenés színház működését, működtetését. A fentiek összecsengenek azzal a ténnyel, hogy már négy évvel ezelőtt is komoly jelzések érkeztek szakmánk és közéletünk meghatározó képviselőitől irányomba, melyek szerint szívesen látnának a Budapesti Operettszínház élén, mert a Budapesti Operettszínház működését, fejlődését és jövőképét illetően a személyemben érzik a minőségi fordulat és értékrendbeli változás lehetőségét.

Ezek a jelzések mára lényegesen megsokszorozódtak. Mindig is életbevágóan fontos volt és lesz számomra nemzetem kultúrája. Közös nemzeti értékeinket születésem pillanatától megérezve, majd később tudatosan magaménak vallva megalkuvásnak élném meg azt, ha inspirációm ellenére tétlenül nézném, ahogyan a műfaj és az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta nem teljesedik ki. Az Operettszínháznak erőteljes értékrendbeli és művészeti irányváltásra van szüksége: vezetésemmel egy olyan, szakmailag elismert, igényes művészekből, tapasztalt szakemberekből és ambiciózus fiatalokból álló csapatra, amely mellém fölzárkózva művészi, emberi, erkölcsi és morális szempontból is tiszta működést garantál. Az állam, Budapest Főváros Önkormányzatától öt évvel ezelőtt átvette a Budapesti Operettszínház fenntartói jogait, ezzel párhuzamosan finanszírozását is jelentősen, milliárdos nagyságrenddel megemelte.

A döntéssel a Budapesti Operettszínház a kiemelt színházi intézmények, a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház és a MÜPA mellé emelkedett, mindez ugyanakkor az Operettszínház működésében sajnálatosan semmilyen változást nem hozott. Megítélésem szerint a Budapesti Operettszínház a mai napig adós az államnak és a nemzetnek azzal, hogy státuszának és  finanszírozásának kiemeléséért cserébe mind működésével, mind céljaival és művészeti vállalásaival is a kiemelt nemzeti intézmény rangjára emelkedjen. Úgy vélem, hogy szerepkörét, feladatát tekintve az Operettszínház Magyarország operettkultúrájának letéteményese, és mint ilyen, a magyar kulturális diplomácia zászlóshajója, nemzeti kulturális identitásunk, egyben az országról alkotott belső és külső kép meghatározó eleme. Ebből számomra az következik, hogy a színház művészi szerepvállalása kettős: gazdag repertoárjának ápolása révén a hagyományos operettjátszás otthona, ugyanakkor premierjein a modern operettjátszás (musical, zenés színház) legigényesebb irányait mutatja be.

Az Operettszínház legfontosabb feladata, hogy az operettet, mint különleges magyar műfajt az értékén kezelje, presztízsét megteremtse a hazai és nemzetközi művészeti életben. Szikáran fogalmazva, az állami szerepvállalást követően a Budapesti Operettszínház elmúlt kétévtizedes működési gyakorlatával több ponton is szakítani szükséges. Változtatásokra van szükség, amelyek közül a leglényegesebbek a teljes működést is meghatározzák.

Ezzel minden szempontból új szakasz kezdődik az intézmény életében, a nemzeti operettszínház a klasszikus operetttradíciókat megőrizve az elmúlt időszakot lezárja és megkezdi a jövő építését.

1. Tudatosítanunk kell, hogy az operett, még akkor is, ha Európa nagy városaiban ringott a bölcsője, magyar műfaj, Budapesten teljesedett ki és hagyományai Budapesten alakultak ki. Ennek megfelelően ápolásában a kijáró tiszteletet kell megkapnia, bemutatásában pedig az első szempont a minőség kell, hogy legyen. Az operett akusztikus műfaj, ezért az énekhang minőségében nem lehet a legkisebb minőségi engedményt sem tenni, nem vállalható tovább a színház operett előadásainak elektronikus hangosítással történő manipulálása: operaházi és nemzeti színházi színvonalon kell a daraboknak kiállniuk, megszólalniuk.

2. A külföldi bemutatkozások fókuszában a magyar operett reprezentációja kell, hogy szerepet kapjon, hiszen az állami szerepvállalásnak köszönhetően immár nem a fővárosi üzemméreten és költségvetési támogatással működik. A külföldi vendégjátékok során nem a bevétel kell legyen a mindent eldöntő szempont, hanem a magyar kultúra külföldi népszerűsítése. Ez várható el egy elsősorban állami támogatásból működő intézménytől. Felül kell vizsgálni a musical turnékat, hiszen bár rövid távon extra bevételt jelentenek, ám a párhuzamosan több helyszínen való játék, egyre több és több humán erőforrást és egyéb ráfordítást tesz szükségessé. Alulfinanszírozott önkormányzati intézmény esetében az újabb és újabb vendégjátékok és turnékba való menekülés ugyan lehetett a rövid távú anyagi túlélés természetes módja, de az állami szerepvállalást követően az Operettszínház vezetése nem reagált az új helyzetre.

3. A külföldi vendégszereplések szervezésében változásra van szükség. Az Operaház és a MÜPA mintájára az Operettszínháznak, mint állami intézménynek saját nemzetközi iroda felállítására kell törekednie. Ezt a munkát nem szabad külső, elsősorban és kizárólag ügynökségekre bízni, hiszen a jelen helyzet is azt mutatja, hogy „intézményi memória” hiányában egy esetleges változást követően az intézmény sebezhető és kiszolgáltatott. Mindazonáltal természetesen a megkötött szerződéseket tiszteletben tartom.

Összefoglalva: Ötvenöt éves Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas és Artisjus-díjas énekművészként, operaénekesként, előadóművészként, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjaként és elnökségi tagjaként, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia akadémikusaként, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem művésztanáraként azt gondolom, hogy birtokomban van az a minőségű és mennyiségű tudás és tapasztalat, amely alkalmassá tesz az Operettszínház vezetésére. Készen állok arra, hogy főigazgatóként, érték- és mértékadó vezetőként irányítsam a magyar zenés színházművészet, a magyar operett legmagasabb fokú művelésének intézményi letéteményesét és zászlóshajóját, a működési missziójában is nemzeti dalszínházzá váló Budapesti Operettszínházat.

Azért használom a „nemzeti” jelzőt, mert meglátásom szerint az Operettszínház csupán helyszínét, épületét illetően budapesti. Létezése, működése a maga nemében egyedülálló az egész Kárpát-medencében. Székhelyén túlmutatva az egész nemzet szolgálatában áll. Teszi ezt akkor is, ha európai vagy tengerentúli helyszíneken öregbíti a magyar operett, a magyar művészet és kultúra jó hírnevét és akkor is, amikor határokon innen és túl, vendégjátékokon, fesztiválokon egyesíti magában a nemzet lelkét. Nemzet-lélek egyesítő a magyar operett, hiszen műfaja ápolandó, fejlesztendő, jövőbe mutató örökség. A tradíciókon és az eredeti alkotói szándékon nyugvó operett bemutatásához a műfajnak szüksége van egy fellegvárra, egy viszonyítási pontra, egy szellemi origóra, amely nemzeti közösségteremtő szándékkal összekapcsolja és egyesíti a szakmai és nézői csoportokat annak érdekében, hogy a műfaj és központi intézménye ismét elfoglalja aranykorában kivívott méltó helyét.

E célok eléréséért mindazok, akik szerepet vállalnak ennek a különleges, katarzist adó műfaj művelésében, többek között az emberi minőség, a zeneművészeti felkészültség, a színházművészeti szakmai tudás és a mozgásművészi tapasztalat terén is a legmagasabb igényességgel és elhivatottsággal kell, hogy képviseljék a fentieket.

Közös felelősségünk, hogy a magyar operettet életben tartsuk, felvirágoztassuk és eljuttassuk az egyre szélesebb, többek között közép-európai közönségrétegekhez, a nagyvárosi, vidéki és nem evidensen kultúrafogyasztó régiókba és területekre egyaránt.

Hiszem, hogy életművem, művészeti tevékenységem, személyes és szakmai hitelességem garancia arra, hogy ez a csodálatos műfaj a legmagasabb zenei körökben is kivívja elismertségét. Azt a méltó helyet, amely megillette akkor, amikor Puccini felnézett Lehár Ferenc művészetére és büszke volt barátságára; akkor, amikor Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Szirmai Albert Kodály Zoltán osztálytársaiként ültek a Zeneakadémia padsoraiban és barátságot ápoltak Bartók Bélával, Molnár Ferenccel. Azért méretem meg magam, mert meggyőződésem, hogy egy értékalapú és művészetközpontú, széles körű szakmai tudással rendelkező ügyvezetővel megerősített duális intézményigazgatás modellértékű működést tesz lehetővé. A fentiekből következően így a Budapesti Operettszínház – Nemzeti Dalszínház működése, valamint megmentett, továbbgondolt, létrehozott új értékei megcélozhatják az időtállóságot, amely a magyar operettnek, mint a nemzeti kultúra értéktára különleges alkotóelemének képviseletét jelentheti a kortárs és az egyetemes kultúr- és művészettörténetben. Ez a mi jövőnket biztosító kulturális emlékezetünk.

Budapest, 2018. augusztus 15. Kiss-B. Atilla

A teljes pályázat ITT ELÉRHETŐ.