“A politikai hűségnek nincs művészete” – Mácsai Pál színházról, kultúrharcról, tao-ról

2018 október 25. csütörtök, 11:51

Mácsai Pál nemcsak az ország egyik legismertebb színésze, de 18 éve az Örkény Színház igazgatója is. Az Index kérdezte színházról, kultúrharcról és a tao-ügyről.

A kérdésre, hogy ha objektíven nézi, mit értek el az évek során az Örkény Színházban, Mácsai Pál úgy felelt: “Nem értem el a célomat, a cél mindig megy előttünk. (…) Annyit értünk el, hogy rég önmagunkat kell meghaladni az Örkényben, évadról évadra, ami persze keményebb dió, mint áthangolni egy nemszeretem repertoárt. Az európai ember a fausti ember, mindig akar még valamit, (…) semmiképpen nem akarunk semmit úgy csinálni, ahogy tavaly. (…) Színház csak a jelenben van. A szöveg jöhet a múltból, az előadás csak a jelenből. Egyszer Aiszkhülosz és Shakespeare is kortárs volt; muszáj minden darabra úgy tekinteni, mintha most írták volna. A színháznak folyamatosan keresnie kell azt, amit még nem ismer, sem ő, sem a közönsége. A legutóbbi igazgatói pályázatom egy közhellyel kezdődött: „A valóságnak egyetlen állandó eleme van: a változás.” Aki erre képtelen, az evolúciósan is elhullik, meg a művészetben is” – fejtette ki Mácsai Pál.

Mácsai Pál / Fotó: Gordon Eszter

Arról, mi jelentene számára megnyugvást, úgy fogalmazott: “Talán, ha érteném a jelent, amiben élek. Csakhogy nem értem. Ez egyébként, a jelennel kapcsolatban, így szokott lenni. És, azt hiszem, helyes is kételkedni mindenkiben, aki azt állítja, hogy érti. Annyit tudok, hogy heves mozgások vannak. Sok minden süllyed el éppen, forog ki a látóterünkből, amire eddig támaszkodni lehetett, amiben közmegegyezés volt, és félkész ideológiák jelentkeznek a helyükre. (…) A fogalmaink is olyanok, mint az akvarell, amelyikre rádőlt egy pohár víz. Valaha ábrázoltak valamit, most mindenki azt lát beléjük, amit akar. Mit jelent például az, hogy liberális? Hogy illiberális? Hogy demokrácia? Hogy nemzet? Hogy színház? Nincs konszenzus semmiben, tehát közös tudás sincs. Ez az átmenet jellemzője. (…) Jó lenne érteni, mi a szerepe és feladata mindebben a színháznak. Pláne, hogy a közönségünk ízlése minden korábbinál sokfélébb: 20 év életkori különbséggel már élesen más színházi nyelv tetszik. Mindebben jó lenne tisztán látni, de a csak megérzéseim, ösztöneim vannak” – nyilatkozta Mácsai Pál.

A direktort arról is kérdezték, mit gondol, miért hiányzik a színházak repertoárjáról a közéleti színház: “Egyrészt nincs a hagyományban. (…) A másik fő ok, hogy torkig vagyunk a közélettel, ezért százszor jobb mondjuk Csehovval vagy Szép Ernővel foglalkozni: mintha oxigéncsapra kötnék az embert. (…) Most, hogy világosan beszéljünk, arról kérdez, hogy az Örkény Színház gyáva-e, azt kérdezi, hogy nekem személyesen van-e bátorságom kimondani, ha nem tetszik a rendszer. Ha a gondolat művészileg elég erős, ha nem publicisztikai jellegű vitairat, hanem van művészi tágassága, ha elmond az emberi egzisztenciáról valamit, amit nem tudtunk eddig is, ha megrendít, akkor van. Hogy mi eléggé erős, azt pedig az igazgató dönti el. Az Örkényben esetében én. És a döntésnél természetesen azt is figyelembe fogom venni, hogy egy bemutatóval mennyire veszélyeztetem a színházat, a társulatot, a felépített szakmai műhelyt. Mert többféle biztosíték létezik, amit ki lehet verni” – magyarázta Mácsai Pál.

Az ún. kultúrharcról szólva azt mondta: “Maga a kultúrharc átlátható ügy. És merőben értelmetlen. (…) Bizonyos szinten vigasz az, hogy átírt kánon nincs, illetve át lehet írni, fenn is lehet tartani egy darabig, de az átírás hosszú távon kudarcra van ítélve, megbukik, ahogy a múltban is: néha súlyos áldozatok árán, de mindig. A bukás előtt lehet írókat nem kiadni, filmeseknek nem adni pénzt, színházakat bezárni, lehet művészt lecsukni, még kivégezni is szokás igazán hősi időkben. Lehet sorsokat tönkretenni, képességeket csírájukban elfojtani – ezt mind lehet. Ám ez mind negatív cselekvés, tiltás, akadályozás. És, miután a nemzet végső soron kulturális entitás, nemzetellenes is. Vannak természetesen a kultúrharcoknak adakozó gesztusai is: műveket, alkotókat tolni, piedesztálra emelni, tantervbe vetni, onnan is kivenni. Ám van, amit nem tehet meg semmilyen harci arzenál: nem tehet tehetségesebbé, jobb művésszé valakit, mint amilyen. Sem tehetségtelenebbé. És, mivel a nézőnek, olvasónak is van ám tehetsége – erről a kulcsfontosságú tényezőről a történelem összes kultúrharcosai hajlamosak elfelejtkezni –, az érzékeny néző végül mindig azt fogja szeretni, ahhoz fog vonzódni, azt fogja nézni, olvasni, vagyis az fog kanonizálódni, aki a világot árnyaltabban, rétegzettebben, izgalmasabban, igazabban, szebben írja le, veszi filmre, állítja színpadra, festi meg. Aki nem ideológiai okból alkot, hanem a kíváncsiságtól hajtva, a világ és az ember természetének összetettségétől lenyűgözve. Vagyis aki nem sanda szándékkal csinál művészetet, hanem igazul. (…) A politikai hűségnek nincs művészete. (…) Többször hoztam már fel példaként a 19. század végi párizsi képzőművészetet: a nagy, komoly megrendelések az akadémiai kultúrában, a beaux arts-ban voltak, a gazdag művészek a belvárosban éltek és cselédségük volt. És volt a város szélén, a Montmartre-on sok kis műterem, tényleg, mint a Bohéméletben, ahol fura, kényelmetlen alakok éhezve, fázva csinálták az új művészetet. Ma értük járunk múzeumba. És az is értük jár múzeumba, aki a kultúrharcot csinálja. Ennyit lehet a kultúrharccal elérni: a hivatalos művészet helyett az underground lesz az izgalmas” – összegzett Mácsai Pál, aki arról is szót ejtett, mit szól a kulturális tao-támogatás megszüntetésének híréhez.

“Abban mindenki egyetért, hogy a lopások miatt reformra lenne szükség, de most a szakma kikerülésével lépne radikálisat az állam. Színházak is veszélybe kerülhetnek, a hatalom kezébe sokkal nagyobb kontroll kerül. (…) Megszüntetés nélkül is meg lehetne reformálni, több módon is. Ma nem lehet tudni, hogy mi lesz; úgy tudni, nem kérdeztek meg a szakmai szervezeteket. Legnagyobb bajba megint a függetlenek kerülhetnek, akikre pedig vigyázni kell, kellene” – vélekedett az igazgató.

Annak kapcsán, hogy jövőre írják ki újra a pályázatot az Örkény Színház vezetésére, elárulta, nem akar elvonulni egy elefántcsont-toronyba. “Olyan vezetői forma lenne hasznos, ahol a hivatali dolgokkal kevesebbet kell foglalkoznom, mint eddig, mert megy az idő, és a színház lényegében felépült: a szövegekre kellene főleg figyelnem, a társulatra, rendezésre, a színjátszásra. Ez a fejlődés feltétele. Van ugyan még irodahiány, meg ott van a színházpedagógia termének kérdése, de ezek meg fognak oldódni”.

Egy éve lett téma a közbeszédben a szexuális zaklatás; a szakma egy része megsértődött azon, hogy először a színház kapcsán kerültek elő a zaklatási ügyek. A témáról szólva elmondta: “Persze, hogy itt derült ki, mert rólunk pikánsabb írni. Akkor sem a szakmánk természetéből fakad, hanem egyes emberek természetéből. A miénk egy mélyen erkölcsös szakma. Abszolút téveszme, hogy a színház léha. Aki látott már színházat belülről, nem is gondol ilyet, hanem megdöbben a munka alázatosságán, alaposságán, és nem utolsó sorban a mennyiségén. És nem is gondolom bajnak, hogy ez a bili kiborult. Egyetértek vele” – közölte Mácsai Pál.

A felvetésre, miszerint ma Magyarországon ő a legismertebb és az egyik legelismertebb férfi színész, részben a Terápia miatt is, elárulta: “Biztos nem én vagyok a legismertebb. Gyakran érzem magam tehetségtelennek, gyakran szorongok, színpadra lépés előtt nyugtalan és önbizalomhiányos vagyok. Az öreg színészek azt mondták, „Majd meglátod, ez csak romlani fog.” És tényleg. Az ismertség elvárásokat jelent: sokan ülnek be úgy a színházba, hogy ma valami fontos fog történni velük, mert őt vagy őt vagy őt látják (nemcsak engem). És ez teher is, meg szép is”.

A teljes interjút itt olvashatja.