Mátray László: “Úgy érkeztem ide, mint Kukorica Jancsi az óriások földjére”

2018 november 18. vasárnap, 7:25

Közel 20 éve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, vendégként a Nemzeti Színház négy előadásában játszik, köztük a Bánk bán címszerepét alakítja. Mátray Lászlót az ART7 kérdezte.

A teljes interjút itt olvashatja.

“Előadás előtt szükségem van a magányra ahhoz, hogy sikerüljön közel kerülnöm az anyaghoz és a figurához. Segít ebben, hogy itt, Pesten egyedül vagyok, és nincsenek házi teendőim. (…) Folyamatosan préselem bele magam a megfelelő állapotba. Nagyon távol állok ettől a férfitól, a civil életem, a habitusom teljesen más, ezért inkább a fantáziámat próbálom mozgásba lendíteni, olvasok odaillő szövegeket, amelyek kapaszkodót jelenthetnek egy-egy gondolat megfogalmazásához. Bár a történet első ránézésre banális, a szereplők nem mindennapi hőfokon élik meg, adott pillanatban akár az őrület határáig eljutva. Ezt az intenzív állapotot kell minden alkalommal elérnem úgy, hogy közben józan maradjak. Gyakran felidézem az előző előadás élményét, keresem magamban, hogy mi az, ami túl erős volt, mi az, amit éppen erősíteni kell, megfelelően reagáltam-e a partnerek jelzéseire, netán valahol becsúszott-e a rutin” – mesélte Bánk bán szerepéről Mátray László, aki arról is beszélt, egy-egy előadás után bizony egy darabig még cipeli magával a feszültséget.

Mátray László / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

“Ezért is nehéz játszanom, amikor Pestre jövök, mert sorozatban betesznek négy-öt előadást, ami folyamatos készenléti állapotot igényel. Olyan lehet ez, mint a seregben a nagy menetelések” – tette hozzá a színész, aki Sepsiszentgyörgyön is alakította már korábban Bánk figuráját.

A kérdésre, mikor és hogyan fogalmazódott meg benne, hogy színész lesz, úgy felelt: “Sepsiszentgyörgyön középiskolásként kerültem kapcsolatba a diákszínjátszással. Igazi csapatszellem alakult ki, olyan történeteket tudtunk elmesélni, olyan izgalmas formában, hogy az három éven keresztül kitöltötte a mindennapjaimat. Ezt kívántam folytatni tovább, mert úgy képzeltem, az egyetem ugyanazt az élményt nyújtja, mint a diákszínjátszás. De természetesen nem. Az egészen más történet. Félek kimondani, hogy csalódás volt, de az biztos, hogy zuhanásként éltem meg. Fájdalmas volt a gyermekkor, az ártatlanság elvesztése. Az önismeret harcáról szólt az egyetemi időszak, ami bizonyos értelemben máig sem ért véget.(…) Eleinte nem tudtam, hogy színész vagyok-e, vagy sem, sokat kínlódtam, küzdöttem magamban, úgy éreztem, nem fogadnak el, és mintha valami mást kérnének tőlem, mint amire képes vagyok. Elég sok idő eltelt, amíg felfogtam, miről szól az egész, amit csinálok” – árulta el a színész, aki úgy véli a színészi pályát döntően meghatározhatják az alkati adottságok, már az egyetemen is küzdött ezzel.

“Fontos útravalót kaptam tanárunktól, Lohinszky Lorándtól, aki búcsúzóul így szólt hozzám: „Maga arra vigyázzon, hogy ne legyen díszes kulissza!” Ezt mindig szem előtt tartottam, és arra törekedtem, hogy a korábbiakhoz képest valami mást is megmutassak magamból” – magyarázta Mátray László.

Arról is faggatták, miért nem szerződött a Vígszínházhoz vagy a Nemzetihez: “Eszenyi Enikő Kisvárdán látta egyik előadásunkat, és felajánlotta, hogy szerződjek a Vígszínházhoz. Sokat beszélgettünk, Pestre is eljöttem, körbevezetett a színházban. Olyan szerepet kínált – Cassiót az Othellóban –, amit otthon már eljátszottam. Azért mondtam nemet, mert akkor úgy éreztem, még átmenetileg sem tudnék elszakadni a szentgyörgyi társulattól. Benne voltunk egy intenzív munkafolyamatban, Bocsárdi erőteljesen gyúrni kezdett engem, egymást követték a komoly feladatok, és abból nem lehetett kilépni” – fejtette ki Mátray László.

 

A Nemzeti Színházról szólva úgy fogalmazott: “Bocsárdi szólt, hogy szeretnének dolgozni velem a Nemzeti Színházban, én pedig azt válaszoltam: „Figyelj, Laci, ha el tudsz engedni, nyugodtan add meg a telefonszámomat.” Attila hamarosan felhívott, elmondta, hogy a János vitézt fogja rendezni, és szeretné, ha én játszanám a címszerepet. Emlékszem, úgy érkeztem meg ide, mint Kukorica Jancsi az óriások földjére, belül parányira összezsugorodtam. A Boráros téren béreltem szobát, verőfény volt, a Duna-parton sétáltam végig, legalább egy óra alatt tettem meg a tízperces utat, és közben fantáziáltam, mi fog történni velem. Aztán elkészült a János vitéz, majd Attila minden bemutatót követően megkérdezte, vállalnék-e újabbat. Minden alkalommal igent mondtam, így jött egyik munka a másik után”.

A teljes interjút itt olvashatja.

 
 

Kapcsolódó anyagok