Udvaros Dorottya: “Az előadás végére barátságba kell kerülnöm a közönséggel”

2018 december 03. hétfő, 7:34

Harmadik alkalommal dolgozik Szabó Istvánnal, többek között erről is mesélt a művésznő a 24.hu-nak.

 

A 24.hu cikkéből:

A Zárójelentés című filmben S. doktor feleségét játssza, egy opera-énekesnőt, aki hosszú házasságban él a férjével, akit Klaus Maria Brandauer alakít. “Egyikük sem él a másik nyakán. Egyenrangú felek. Ez egy ideális állapot. Ismerek ilyen házasságokat, igaz, nem túl sokat. Óriási bölcsességet követel mindkét embertől, hogy eltűrje, a másiknak egy adott pillanatban nem ő a legfontosabb. De ez a bölcsesség nem mindig adott, mert érthető emberi vágy az, hogy ha például egy feleség éppen nehéz élethelyzetben van, elvárja a férjétől, tegyen félre mindent miatta, foglalkozzon vele. Miközben a másik erre éppen képtelen, mert fontos szakmai megmérettetés előtt áll” – fejtette ki Udvaros Dorottya.

Arra a kérdésre, hogy a #metoo-ból eljutott-e valami hozzá, a színésznő így felelt: “Persze, hogy eljutott. Nekem szerencsém volt, nem voltak negatív élményeim. De ez egy nagyon összetett kérdés, és rosszul jár, aki egyik vagy a másik oldalról rugalmatlanul szemléli. Mindegy, hogy hol vagyunk, színházban, nagyvállalatnál vagy akár egy kórházban. Ahol férfiak és nők dolgoznak egymás mellett, ahol vannak, akik hatalmi pozícióban vannak és mások pedig beosztottak, ott a kiszolgáltatottság mindig jelen van. A vezető felelőssége és emberi nagyságának bizonyítéka, hogy hogyan kezel egy ilyen alá-fölérendeltségi viszonyt. Miközben sok mindenben egyetértek a #metoo mozgalommal, azt gondolom, nem lehetünk olyan ostobák, hogy egy orvos ne simogathassa meg egy betegének a vállát, amikor erre a mondanivalója okán szükség van, ha a betege történetesen nő és az orvos pedig férfi. Inkább az a kérdés, hogy ha valaki rosszul kezeli ezeket a helyzeteket, akár vissza is él a hatalmával, akkor mi az elégséges reakció? Én azt gondolom, hogy minden esetnek következménye kell, hogy legyen.”

Udvaros Dorottya azt is elárulta, hogy már az első filmjében is mindenbe beleszólt. “Persze kicsit rémülten nézett rám a rendező meg az operatőr, de soha nem éreztették velem, hogy én ‘csak’ egy nő vagyok. (…) Én nem egy szobrász vagyok, aki elkészített egy alkotást, ami onnantól kezdve készen van és csak meg kell nézni. Nekem minden alkalommal találkoznom kell egy csomó vadidegen emberrel, akik ülnek a nézőtéren, és akikkel az előadás végére barátságba kell kerülnöm. Ez egy olyan alaphelyzet, amit én természetesnek tartok, sőt igazán ez a legizgalmasabb ezen a pályán, hogy nekem állandóan meg kell nyernem az embereket, akik akár a színpadon, akár egy filmben megnéznek. (…) Nem tépelődhetek azon, hogy nem sikerült egy jelenetem a színpadon, mert már ott van a következő. Van esély másnap jobbnak lenni. Filmen azonban nincs ilyen. Szabó István, még mielőtt egy kockát is forgatna, leül a színészeivel és részletesen átbeszéli velük a jeleneteiket. Nyilván pontosan tudja, hogy mit szeretne, már amikor írja a könyvet. De ő alkotótársaknak tekinti a színészeit, bízik és hisz bennük, sokszor beépíti az ötleteinket, javaslatainkat a filmbe. Sőt, a jelenetek próbái közben állandóan arra ösztönöz, hogy legyenek váratlan reakcióim. Fantasztikusan jó érzés így dolgozni. Szabó István olyan filmrendező, aki nagyon jól vezeti a színészeit” – számolt be a Kossuth-díjas művész.

A kultúr-taot érintő változásokról szólva úgy fogalmazott: “Aggodalommal figyelem, hogy mi történik. Az kétségtelen, hogy voltak olyan gigaprodukciók, amelyek azért jönnek létre, mert a taoból bődületesen sok pénzt lehet visszaszerezni. A tao megszüntetése nem csak a magánszínházaknak probléma. A Katonának, vagy az esténként 1200 nézőt befogadó Vígszínháznak is gondot fog okozni. Arra van remény, hogy a kőszínházak talán kapnak valamilyen kompenzációt, de a magán- és független színházakról semmit nem tudni”.

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok