Danis Lídia: “Egy ponton túl csak az számít, hogy megbékélj magaddal”

2018 december 10. hétfő, 7:13

Amikor Alföldi Róbertet szidták a parlamentben, azon gondolkodott, akár eljöhet az az idő is, amikor többé nem állhat színpadra azért, mert roma. Danis Lídiát, a tatabányai színház és az Aranyélet színészét kérdezte az Index.hu.
A teljes interjú itt olvasható.

17 éve színész, de talán az Aranyélet az eddigi legnagyobb dobása. A kérdésre, áttörésként élte-e meg a sorozatot, Danis Lídia elmondta: “Igen. Már 17 éve, gyakornokként is nagy, komoly főszerepre hívtak a Vígszínházba. Forgattam Till Atillával, Bogdán Árpáddal, játszottam tévéfilmben. De az áttöréshez egy Aranyélet kell, ahhoz semmi más nem fogható. Nem akarom előadni, hogy nem – így működik a világ, így működik a színházi élet. Magam is megdöbbenek, hogy mekkora a sorozat hatása. Ahogy jöttem az interjúra, a taxisőför is arról kérdezett, a zuhanyzós jelenetben kicserélték-e a fejemet vagy a testemet. Többen, sokkal többen ismertek meg.”

Arról, hogy viseli, hogy a bulvársajtó is elkezdett foglalkozni vele, úgy nyilatkozott: “Nagyon nehéz, de a TV2-es szerződésem miatt muszáj ezt is vállalnom. Őszinte leszek: letaglózott, hogy milyen mennyiségben találtak meg. Mindig is úgy éltem az életemet, hogy felvállaltam – nem színészként, emberként –, hogy én egy roma csaj vagyok. De nem lehet, hogy ez ekkora kérdés legyen! Hogy mindig arról kelljen beszélnem, mit éltem át gyerekkoromban romaként. Persze, szívesen mutatok példát: Szegeden beszélgettem a szülőkkel egy roma tanodában, és a kisfiam iskolájába a mai napig járok roma gyerekeket fejleszteni. Ha példa lehetek akár két roma fiatalnak, az jó. De nincs erről mit beszélni ilyen mennyiségben. Nehéz megtalálni a balanszot a bulvárban, és én még nem is mozgok otthonosan benne. Pedig kötelességem lenne tudni kezelni a bulvárt is, mert színész vagyok, és ez most része lett a hivatásomnak. Használni kell a jóra. Ha csak ketten a Bors vagy a Best magazin miatt jönnek el Tatabányára a Macbeth-re, már megérte”.

A felvetésre, miszerint sikeres színésznő, úgy reagált: “Látod, én ezt még nem fogom fel. Tényleg így van? Én tök naiv vagyok. Teljesen mást látok magamról, mint amit a világ lát rólam. Még mindig egy kis pályakezdőnek látom magam. De majd én is rákeresek a nevemre, és megnézem a díjakat. Azt hiszem, túlságosan szerény vagyok, és talán túl zárkózott is. Nem becsülöm le a pályámat, csak sehová nem pozícionálom magamat. (…) Mindig nagyon örülök a szerepeknek, de mindig a nulláról kezdem. Amikor ötvenedszer játszottuk a Tartuffe-öt, és már csodás sikereink voltak vele, én még mindig remegve léptem be a színpadra. Minden alkalommal kezdőként rugaszkodom neki az ismeretlennek. Van bennem magabiztosság, csak egy kis félelemmel vegyítve. De amikor kilépek a színpadra, azonnal exhibicionistává válok” – árulta el Danis Lídia.

A kérdésre, lehet-e ennek köze ahhoz, hogy roma származású, azt felelte: “Persze, abszolút. Ahonnan én jövök, ott nem volt evidencia egy egyetemi diploma. Tudom, hogy a családom számára nagy dolog, hogy itt tartok – két nővérem van, a szüleimet már eltemettem –; ez a sejtjeimig belém ivódott. De ez nem baj. Ez kincs. (…) Én a tanáraimnak köszönhetem a pályámat. Általános iskolában úgy kezdődhettek az órák, hogy kiálltam, és elmondtam egy verset. Gimnáziumban 14 évesen előadóesteket szervezhettem a drámatanárommal. Matekból bukdácsoltam, de ez nem tartotta vissza a tanáraimat, hogy elvigyenek az összes versmondó versenyre és irodalmi találkozóra, pedig az iskola igazgatója is matektanár volt. Ez a támogatás repített engem a Színművészeti Egyetemre. Édesanyám is megadta otthon a lehetőséget, hogy tanuljak, de ő másban nem tudott támogatni. Anyaként, emberként ugyanígy állt volna mögöttem, ha cukrászmester akartam volna lenni” – fejtette ki a színésznő.

“Nagyon dacos és akaratos nő vagyok: ha valamit elképzeltem, arról csak azért is, dacból meg akartam mutatni a világnak, hogy sikerülni fog. Mindig bizonyítani akartam, nem is tudom, kinek. Magamnak, a világnak. És végül is egyenes volt az utam, bár nem elsőre, csak harmadszorra vettek fel az egyetemre, de a legjobb osztályba, Hegedűs D. Gézához. Olyan osztálytársaim voltak, mint Keresztes Tamás, Hajduk Karcsi, Pető Kata, Tóth Orsi, sorolhatnám” – tette hozzá.

Az Aranyéletről szólva kiefejtette: “Ez mind olyan, ami megtörténhet, és szerintem meg is történik – mondta a sorozatról Tasnádi Péter. És ha valaki, ő már csak tudja. Körbejártuk, mennyire valósághűen jelenik meg a legsikeresebb magyar tévésorozatban az alvilág. Bennem van egy jó adag félelem, de próbálom elhessegetni. Amiben ma élünk, az már nem reális, abban már nincs meg a balansz: úgy érzem, már bármi megtörténhet. Valami olyasmi felé megyünk, amit egy sorozatban jó megnézni: minioligarchák, egy újság megszűnése, a települési báb-polgármesterek kiszolgáltatottsága, a szerb határon felhúzott kerítés. De ebben élünk, és ez így már nem vicces. És igen, félek bármit mondani. Amikor a Nemzeti Színházat és Alföldi Róbertet szidták a parlamentben, belém hasított, hogy akkor vajon az is lehet, hogy egyszer jön valaki, aki azt mondja, te nem mehetsz fel többet a színpadra, mert roma vagy? Az Aranyéletben az a csodálatos, hogy fricskaként dobja elénk azt, amiben élünk”.

Arról, hogy a színházban jelen van-e ez a bátorság, úgy vélekedett: “Muszáj! Ez a mi fórumunk, használni kell. A direkt dolgokat és a fröcsögést nem szeretem, de a finomabb tálalást igen. A művészettel beszélni kell, és hülye, aki nem él ezzel a lehetőséggel. Olyan szépen meg lehet oldani: az ilyen kérdésekről akár egy királynő sorsán keresztül is lehet beszélni. És én imádok is kifordulni magamból, imádom az ilyen szerepeket, mert ezekben találom meg igazán önmagamat, még ha ez nagyképűen is hangzik. Izgalmas feladat Lady Macbeth bőrébe bújni, és nézd meg, mennyire aktuális: a hataloméhség, a korábbi törvények felülírása. És milyen sok közös pontja van az Aranyélet Miklósi Jankájával! Kell a hatalom, kell, de azért a végén csak felgyújtom a dellát, és megyek a panelba. Mert végső soron csak egy nyomorult kis életed van, és tök mindegy, hogy a harcsát panírozod a kis konyhádban, vagy tele vagy pénzzel, valahogy magaddal kell megbékélned. Egy ponton túl a többi már nem számít”.

A teljes interjú itt olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok