Lázár Kati: “Bárcsak mindig a színpadon élnék!”

2018 december 29. szombat, 7:44

Lázár Katit a Magyar Narancs kérdezte.

Annak kapcsán, hogy nagyon fiatalon került a Nemzeti Színház stúdiójába, arról faggatták, az idősebb kollégák visszaéltek-e a helyzettel: “Voltak mindenféle ügyek, voltak szerelmek vagy vélt szerelmek, piálások. Imádtuk volna, ha a színház nagy színészei észrevesznek. Rajongás mindig volt. Az idősebb színészek nem éltek vissza vele, de éltek vele. Kihasználták a rajongást. Lehet, hogy ez ma, a #metoo-korszakban más megítélés alá esik. Stúdiós koromban például Kálmán Györgybe voltam fülig és teljesen plátói alapon szerelmes. Na, az már több volt, mint rajongás, az már betegség volt. Éjszaka kóricáltam a boxer kutyámmal a háza körül. Ő minderről persze nem is tudott. Minden előadásán bent voltam, lestem őt oldalról, pulzált a szívem, valamit azért csak érezhetett ebből. Egyszer egy gödörbe is beestem, amikor térdig érő hóban éjjel háromig strázsáltam a háza közelében. De nem ért haza.”

Azt mondta egy interjúban, hogy vannak olyan művészek az életében, akik lenyúzhatják a bőrt is önről, mert annyira hisz bennük. Tarr Bélát említette az elsők között. Ennek kapcsán kifejtette: “Már megkaptam a szerepet A londoni férfiban, szóval, ülünk Korzikán, egy presszó teraszán. Micsoda helyzet! Egy korzikai teraszon szöveget mondani. Megy az asztali próba, amikor azt mondja nekem a Tarr: ne játssz, ne játssz! Jó, mondtam magamban, akkor nem játszom, de akkor mi az istent csináljak? Elkezdtem innentől valahogy szőrmentén… Elérkezett a forgatás, beöltöztünk, elkezdtük. És csak nem volt jó Tarrnak, amit csináltam. Így próbáltam, úgy próbáltam, nem volt neki jó. Na, akkor most mit csináljak? Hosszan ment ez így, kínomban végül azt gondoltam, egy életem, egy halálom, én megyek a saját fejem után. Elkezdtem a magam módján játszani. Mire Tarr felkiáltott: Na, ugye! Három óra nyúzás után jutottunk el ide”.

“Amúgy ma már inkább ülök, a színészetet leginkább a beszédemmel és az agyammal tudom csinálni, mert a lábaim tropák. El tudok jutni balról jobbra, tudok mozogni még a színpadon, de már nem vagyok „egy az egyben” színésznő. A díjazott szerepeim is általában ülős szerepek. Vagy van úgy, hogy én irányítok, mint a Kripli Mariban, amiben akkor állok fel, amikor nekem jó. A Nehézben is egy helyben ülök, és csak a végén mondok el, levesevés közben egy monológot.(….) Jaj, így fáj, jaj, úgy fáj, ez megy színpadra lépés előtt és után, de a színpadon ez mind nincs, bárcsak mindig a színpadon élnék! Ott is kéne meghalnom. Ez a klasszikus „civilben impotens, színpadon a legnagyobb lepedőakrobata” helyzet” – tette hozzá.

Lázár Kati a Kripli Mari c. monodrámáról is beszélt, amelyben Jászai Mari bőrébe bújik. “Az úgy kezdődött, hogy elfogytak a krimijeim, de ott volt az a vastag, nagy könyv a Jászairól, amit harminc évig nem vettem le a polcról. Jól van, mondom, akkor ezt olvasom. Levettem, elkezdtem, és azt a nyomort, amit én ebben a nőben tapasztaltam! Ahogy mindig a felszínen akar maradni, és ahogy megideologizálja azt a sok szart, amiben van. Mondom, hú, de ismerős ez nekem. Pedig én nem így élek, de a lelkemben, mélyen ez van” – árulta el a színésznő

 

Az interjúban, arról is szó esik, milyen volt Gobbi Hildával játszani,miért támogat 25 éve egy hajléktalan férfit és hogy mit gondol napjaink Voldemort és Dumbledor figuráiról.

A teljes interjú itt olvasható.