Ifj. Vidnyányszky Attila: “Ha tehetném, akkor inkább színpadon lennék, mint az életben”

2019 január 21. hétfő, 7:42

A hétköznapok megviselik, a színpadon van otthon, de ott is feszültséget érez minden előadás előtt – mondta az InfoRádiónak ifjabb Vidnyánszky Attila.

Az InfoRádió cikkéből:

“Szerintem nagyon kevés nálam szorongóbb ember van. Ha tehetném, akkor inkább színpadon lennék, mint az életben, mert az közelebb áll hozzám. Mikor benne van az ember a munkában, úgy mindent könnyebben meg tud élni, de amikor a hétköznapokban vagyok, az nekem borzasztóan megviselő. Ilyen alkat vagyok. Azt hittem, hogy az előadás előtti feszültséget egyre jobban kezeli az ember, de egyre inkább félek, és folyamatosan azt érzem, hogy valamit elveszthetek, vagy elbukhatom a csatát, pedig szó sincs erről” – mondta ifjabb Vidnyánszky Attila.

Ifjabb Vidnyánszky Attila / Fotó: Dömölky Dániel

Ifjabb Vidnyánszky Attila / Fotó: Dömölky Dániel

“Igazából sosem volt kérdés, hogy nekem ez az irány, inkább az volt nagy dilemma tizenévesen, hogy kaptam egy fényképezőgépet, és akkor a film nagyon nagy hatással volt rám. Akkor azon gondolkodtam, hogy rendezés vagy színészet, de édesapám azt mondta, hogy szerinte először színésznek menjek, és utána próbálgassak rendezni. (…) A színház minden kis része foglalkoztatott, és a színészet volt talán a legtávolabb tőlem. Sose szerettem szavalóversenyekre járni, nagyon féltem, ha bármi olyan lehetőség adódik, hogy játsszak, és érdekes módon később, amikor az egyetemre felvettek, akkor hirtelen megéreztem az energiáját, és megéreztem az erejét annak, hogy milyen színésznek lenni” – mesélte a Vígszínház művésze.

A kérdésre, mennyire fontos számára, hogy színházi hitvallása belekerüljön egy darabba, ifjabb Vidnyánszky Attila válaszolt: “Ebben nekem nagy szerencsém van. A Sztalker Csoportban vannak beszélgetéseink, ahol találunk pontokat, hogy minket mi érdekel, és ahhoz keresünk előadást, darabot. A mi anyagaink kapcsolódnak egymáshoz, mert a színházcsináláson felül, hogy mi játszani akarunk és nem akarunk ebbe a világba ilyen formán jelen lenni, mint a környezetünk, azt akarjuk megmutatni, hogy milyen az a világ, amiből mi ki szeretnénk maradni, ennek a konfliktusát szerettük volna megmutatni. Próbálunk valamilyen szinten tudatosak lenni. (…) Ez egy képzeletbeli társulat lett, és mindannyian folyamatosan, ha más színházban vagyunk is, azt keressük, hogy ki tud minket elvezetni a másik világba. Azt érzem, hogy nemcsak nekünk, hanem a mi generációnknak van egy problémája, hogy nem tud kibe kapaszkodni, nem tud kik után menni, és valahogy elveszettebb.”

“Nagyon fontosnak tartom a történetet, nagyon fontosnak tartom, hogy a néző ne érezze egyedül magát, és igenis sokszor van egyfajta számonkérés, volt már felháborodástól kezdve minden, de azt nem szeretem, amikor a néző azt mondja, hogy jó volt vagy tetszett. Én azt szeretem, ha azt mondja, hogy ez életem előadása vagy soha többet nem jövök el az előadásodra, mert hatással van rá.
És valahogy ezt a hatást kell megfogalmaznunk, hogy miként tudunk legmélyebbre hatni és a legmélyebben megmozgatni valamit az emberekben. Az Arany Jánosnál volt a kulcsmondatunk, hogy mikor születik meg a hat centiméter a hát és a szék között, hogy kicsit előredőlnek. Nem beülnek és valamit várnak, hanem valamit keresnek, valamit meg akarnak fejteni, valamit látni akarnak. Ez a hat centiméter volt mindig a kulcs” – fogalmazott az alkotó.

A teljes interjú itt olvasható.