Gyabronka József: “Igénylem az intenzív hatásokat, amelyek nem hagynak megülni”

2019 január 30. szerda, 7:27

Színházi és filmszerepek egyaránt megtalálják a színészt, akit fiatalon a televízió képernyője tett ismertté. Azóta sokat változott, erőteljes drámai színész lett, de mint mondja, most is felismerik az utcán Móka Mikiként. Gyabronka Józsefet a Nők Lapja kérdezte.

“Nem tudom, hogy áldás vagy átok számomra, de a külsőm még fiatalosnak tűnik, ugyanakkor belülről érzem, hogy bizony öregszem. Próbálok barátkozni ezzel az érzéssel, csak az a gond, hogy ő nem barátkozik velem. Cudarul elfordul tőlem, és gonoszul kiröhög engem. Régen én is kajánul megmosolyogtam az idősebb kollégákat, hogy mi a csudának foglalkoznak annyit előadás előtt a szöveggel. Úgy gondoltam, hogy az ember megtanulja egyszer, és azzal kész! Fenéket! Tolnay Klárikával együtt játszottuk a Maud és Heroldot. Emlékszem, előadás előtt másfél órával mindig berendelt magához az öltözőjébe. Ott volt előtte a nyitott szövegkönyv, tehát már foglalkozott vele, és utána még együtt át kellett vele venni az egészet… (…) Ahogyan ezen a pályán idősödik az ember, úgy lesz egyre nyomasztóbb a felejtés lidérce.Sokáig csodálkoztam, és nem értettem, hogy nagy színészek pályájuk csúcsán miért is hagyják abba a szereplést. Ma már értem. Ebbe is bele lehet fáradni, és egyre többször kísért, hogy mi lesz, ha az előadás közben nem jut eszembe, hogy mit is kell mondani a színpadon. Ezért is kelek, fekszem a szerepeimmel, olvasom őket minden szabadidőben” – fejtette ki Gyabronka József.

A felvetésre, miszerint az egész pályája merőben szabálytalan, úgy reagált: “Bárhol is voltam, mindig láttam, hogy más helyeken másképp játszanak, más felfogásban, más darabokat, és ez mindig érdeklődést keltett bennem. Jól éreztem magamat ott, ahol voltam, ugyanakkor bűvös erővel csábított annak a lehetősége, hogy másként is lehetne. Ebből aztán mindenféle bonyodalmak adódtak újra és újra. Előfordult, hogy lépni kellett volna, de nem léptem. Máskor lépni kellett volna, de későn léptem. Az is volt, hogy léptem ugyan, de rossz helyre léptem. Ez mind benne volt. És az is megesett, hogy jókor és jó helyre. De volt, amikor nem én döntöttem, hanem a körülmények kényszerítették arra, hogy eljöjjek, vagy elmenjek valahova. Én legfeljebb igyekeztem a jó és rossz döntéseimből egyaránt tanulni, ezekből minél többet profitálni. (…) Nekem szükségem van mindig valami külső szemre vagy szemekre, akik megítélnek, akik azt mondják, hogy ez elég jó volt, vagy azt, hogy ez bizony rettenetes! Nekem egyébként is kell az inspiráció, a rugdosás, olykor a rám csördítés, vagy kell egy új hely, új közeg, új perspektíva. Tudom, vannak, akik egyetlen színházban csinálják végig a pályát, és van bennük képesség, hogy időről időre meg tudjanak újulni. Csodálom őket, de én képtelen lennék erre. Nekem szükségem van a bögölyre. Ami ott repked, zümmög a szarvasmarha körül, feszültségben tartja, aztán az néha odébbáll, néha meg a farkával odacsap, hogy elhessegesse őket. Én is igénylem az efféle intenzív hatásokat, amelyek nem hagynak megülni, sarkallnak, mert kezdeni kell velük valamit. Ez lehet egy új partner, aki másként mondja a végszavakat, és nekem másként kell megszólaljak, vagy egy rendező, aki felhívja a figyelmet, akár keményen fogalmazva is, hogy ez manír, az klisé, amott el vagy tévedve, vagy nem viszel végig valamit, ami még akár jó is lehetne” – fejtette ki a színész.

A kérdésre, miért lett színész, elmondta: “Talán volt bennem valami önfeledt gyerekkori szereplési vágy. Ha szerepeltem, szórakoztattam a többieket, akkor odafigyeltek rám, és ez jó érzés volt. Később kamarakórusban énekeltem, ott megéreztem, hogy milyen jó dolog pódiumon állni, amikor tapsolnak. Közben jöttek szavalóversenyek, ennek nyomán hívtak színjátszókörbe. Szinte sodródtam a színészet felé. A felvételinél megkérdezte az egyik tanár, hogy mit fogok csinálni, ha nem vesznek fel. Én rögtön rávágtam, hogy akkor elmegyek asztalosnak! Ezen ott jót nevetett mindenki, de végül felvettek”.

A pályája legelejéről szólva egy történetet is megosztott: “Amikor még a kutya sem ismert, Bessenyei Feri bácsi egészen váratlanul odalépett hozzám, a maga vehemenciájával megrázott, és rám üvöltött: “Te gazember, te nem tudod, milyen kincs van a kezedben, ez a te kedves, tiszta játékosságod, amiért folyton rád figyel az ember.” Persze, hogy kivert a hideg: az egyik legnagyobb magyar színész ugyan mit láthat bennem, taknyos kezdőben? – kerestem és azóta keresem a választ. Volt egy rádiójáték, amiben szerepelt Latinovits Zoltán is. Másfél napot tartott a felvétel, nem volt közös jelenetünk, nem is vett észre, ennek dacára a végén vettem a bátorságot, odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de engedje meg, hogy elköszönjek tőle. Ő kezet nyújtott, és azt mondta: Túl tiszta a tekinteted, óvd magad ezen a pályán, ezer veszély vár rád! Emlékszem, gyalog mentem haza, vert a szívem, egy időre kiszakadtam a valóságból. Azóta is ezt a boldogságot keresem a lelkem mélyén” – árulta el Gyabronka József.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.