Réthly Attila: “A színház nem múzeum”

2019 február 05. kedd, 11:02

Hamvai Kornél Három lány címmel fordította újra Csehov Három nővér című darabját, amelyből Réthly Attila rendez előadást Szombathelyen. Bemutató február 15-én a nagyszínpadon Hartai Petra, Nagy Cili, Alberti Zsófia főszereplésével. A rendezőt a Vas Népe kérdezte.

A Vas Népe cikkéből:

A felvetésre, miszerint a Ványa bá (Hamvai Kornél fordítása) szombathelyi bemutatásával három éve megszólalt egy üde, érvényes csehovi hang, Réthly Attila úgy reagált: “A Ványa bácsi olyan Csehov-darab, amely régóta foglalkoztatott engem, már a főiskolás-egyetemi éveimben is: a negyedéves vizsgám abból készült. Az csak egyetlen órában elmesélt kivonata volt a teljes műnek: az az emlék rögzült bennem vele kapcsolatban, hogy ezzel az anyaggal a későbbiekben majd szeretnék komolyan foglalkozni. Ehhez el kellett telnie húsz évnek, találkoznom kellett Hamvai Kornéllal – el kellett kezdődnie a közös munkának. Már akkor – a Ványa bá előkészületei idején – kiderült, hogy Kornélt viszont a Három nővér újrafordítása is foglalkoztatja; hogy egyszer, majd valamikor szeretné megcsinálni. De engem a Három nővér nemhogy nem foglalkoztatott soha: kifejezetten eltartottam magamtól; különös tekintettel arra, hogy olyan darabról van szó, amelynek kiemelkedő színháztörténeti jelentőséget tulajdonítanak a mi színházi kultúránkban. Olyan emblematikus Három nővér-előadások születtek jelentős rendezőktől, hogy nem szerettem volna, ha a kritika az “elődök” teljesítménye szerint teszi mérlegre a tehetségem. Jobban érdekeltek a kortárs darabok, mint az újból és újból felfedezett, újratöltött klasszikusok”.

Réthly Attila / Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu

Réthly Attila / Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu

Arról, hogy mitől fordult a kocka, elmondta: “Az évadban mindenképpen olyan darabot akartam választani, amelyről tudom, hogy a társulatnak örömet okoz – olyan szerepkínálattal, amely minden színész álmai között ott van. Ebben a gondolkodási fázisban villant be egyszer csak váratlanul – a színésznők miatt elsősorban, de a férfi színészek miatt is -, hogy a Három nővért elő kellene venni. Egyetlen kritériummal szaladtam bele egyáltalán a gondolatkísérletbe is: ha rá tudom venni Kornélt, hogy itt az idő a fordításra. És mert ő, hosszú unszolásra végül igent mondott – és a fordítás elkészült -, nagyon izgalmas színházi helyzetbe kerültünk: úgy foglalkozhatunk egy kiemelkedően fontos és kiemelkedően nagy súlyú darabbal, hogy elrúghatjuk magunkat attól a kanonizált Három nővér-történettől, ami miatt korábban berzenkedtem a feladattól.”

A kérdésre, miként nyúl most egy Csehov-darabhoz, kifejtette: “Egyszerűen és alapvetően azzal a szándékkal és gesztussal szeretnék hozzányúlni, hogy a színház nem múzeum, nem színháztörténeti kelléktár; hogy mindannak, ami a színpadon zajlik, jelen idejűnek kell lennie, a mából kell szólnia – a ma emberéhez. Természetesen ez alapvető elvárás minden rendezővel szemben, de én mindezen pontosabban azt értem, hogy szeretném megszabadítani a rácsontosodott művésszínházi “rokokótól”, és visszaadni a művet a széles közönségnek. Véleményem szerint Csehovnak nem elitista művész színházak színpadán van a helye, hanem a mindenki számára érthető, átélhető, széles közönségrétegeket mozgató népszínházban. Tehát minden nosztalgiát, minden pátoszt ki kell űzni ebből a darabból, ami hozzátapadt az elmúlt évtizedekben. Legfőképpen pedig azt az érzetet, azt az előfeltételezést szeretném az előadásból elűzni – de ennek az előfeltételezésnek még az árnyékát is -, hogy a három címszereplő olyan drámatörténeti jelentőséggel bíró kivételes lény, akiknek párja nincs. Szerintem nagyon hétköznapi emberekről van szó, akik viszont úttörők abban, ahogy az érzéseikről beszélnek. A másik ambícióm az, hogy elmeséljem a történetet. Kíváncsi vagyok, hogy ez eltúlzott ambíció-e. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, egyes vélemények szerint Csehov nem is valódi drámaíró, darabja műfaji meghatározásába is belebonyolódik, összevissza irkált a vakvilágba meggondolatlanul – egyik mondatot a másik után, ember legyen a talpán, aki abból valami értelmeset kihámoz. A másik póluson az a vélemény áll, hogy a világ egyik legnagyobb géniuszával állunk szemben, aki egy vesszőt sem írt véletlenül”.

A teljes interjú itt olvasható.

 

 
 

Kapcsolódó anyagok