Hegyi Barbara: “Jó volna, ha minél többen összefognának”

2019 március 08. péntek, 7:10

Hegyi Barbarához barátságos a sors. “Hálás is vagyok érte. Ez nem az én képességem, hanem az én szerencsém, bár én is sokat teszek érte” – mondja a Jászai Mari-díjas színművész. A Vígszínház színművésze kapta meg az idén Makó városától a település szülöttjéről, Páger Antalról elnevezett díjat. A 168 óra kérdezte.

Arról, hogy főiskolás korában milyen jövőképet álmodott magának, így mesélt: “Főleg gyerekkoromban voltak vízióim a jövőről. 7-8 éves koromban a biciklimmel róttam a köröket az udvaron, és arra gondoltam, hogy akrobata leszek. Úgy terveztem, reggel felkelek, elmegyek lovagolni, utána úszni, majd táncolni fogok. Amikor a ma már egyetemként működő színművészeti főiskolára kerültem, rájöttem, hogy megvalósulóban vannak gyerekkori álmaim. Az órarendem szerint ugyanis volt lovaglás, utána akrobatika, majd tánc. A jövőépítés főiskolásként nem nagyon foglalkoztatott, hiszen akkor azzal voltam elfoglalva, hogy megálljam a helyem. 18 évesen szembesültem ugyanis először azzal, hogy fura hangom van, és attól tartottak, nem bírja majd a színházi terhelést, ezért aztán elsőre nem is vettek föl. (…) Egyébként a sikertelen felvételi után a Nemzeti Színház stúdiójában dolgoztam Montágh Imrével, és meggyőződött róla, hogy ez a sajátos karakterű hang terhelhető. A második felvételin aztán határozottan úgy nyilatkozott: a hangom nem lehet akadálya a bekerülésemnek. Fel is vettek, de a hangomon folyamatosan dolgoztam. A diploma után, a József Attila Színházban játszó színészként három hónapra elmentem Los Angelesbe, a nevezetes Lee Strasberg színitanodába tanulni. Meg akartam tudni, hogy operatőr édesapám, a Körhintát is fényképző Hegyi Barnabás és a filmgyárban díszletépítészként dolgozó édesanyám, Martin Éva ismertsége és kapcsolatai nélkül is bejuthattam volna-e a színművészetire ezzel a hanggal. Los Angelesben senki sem furcsállta a hangomat, nem is értették a problémámat” – árulta el Hegyi Barbara.

A kérdésre, Hegyi Barbara a pályája csúcsán mit akar a világtól, úgy válaszolt: “Mindent. Még nem érintett meg a színésznőket veszélyeztető dráma, az öregedés érzete. A gyerekem 21 éves, nem kell hazarohanni az előadás után őrizni az álmát, tehát sok minden mást is tudok csinálni már. És sok mindent tudok csinálni még, hiszen aktív vagyok, bírom a tempót. Nagyon élvezem a lehetőségeket, az élet által kínált fordulatokat.”

Nemrég a bulvársajtóba is bekerült azzal, hogy a Naptárlányok című darabban szereplő színészek közösen – köztük ön is – kiadtak egy aktnaptárt. Erről szólva kifejtette: “Az előadás részeként és jótékonysági céllal. Eleve így vállaltuk el a szerepeket. Nagyon kellemes, érzékeny közegben csináltuk, és szépek lettek a képek. Azt gondolom, a szolidaritás jegyében jó volna, ha minél többen összefognának, együttműködnének valakinek vagy valaminek a megsegítésére. A darab története, hogy egy angol háziasszonyok alkotta nőegylet egyik tagjának a férje rákos lesz. A kezelés alatt a hozzátartozók méltatlan körülmények között, egy elnyűtt kanapén várakoznak szeretteikre. Ezek a középkorú asszonyok elhatározzák, hogy az évenként kiadott naptár bevételéből vesznek egy új kanapét. A hagyományos naptárból nem gyűlne össze elég pénz, ezért levetkőznek. Végül az aktnaptáruk akkora siker lesz, hogy a befolyt pénzből egy új onkológiai szárnyat tudnak építeni a kórháznak. Mi, a darabban játszó színésznők is csináltunk egy naptárt, amiből egymillió forintunk jött be, és a Semmelweis Egyetem onkológiai osztály rehabilitációs részlegének adományoztuk. Jó érzés volt. Össze kell fogni a jó ügyekért.”

Arról, milyen a színházi közérzete, úgy fogalmazott: “Ragyogó dolognak tartom, hogy ennyi fajta színház virágzik egymás mellett. Sokféle előadás él, nagy és igen pici terekben egyaránt. Mindenki megtalálja a maga érdeklődésének megfelelőt. Tévésorozatok készülnek, amelyek új kihívásokat teremtenek. Nem tudom, mi lesz a taotámogatással, remélem, érdemben megmarad, mert a színház nem tud önfenntartó lenni, vagy csak annak árán, hogy a sokszínűsége megszűnik. Ez pedig nagy baj volna.”

A teljes interjú a 168 órában olvasható. (2019.03.07 – 52,53,54,55. oldal)

RelatedPost