Ónodi Adél: “Nemcsak a transzneműségről van mondanivalóm”

2019 április 03. szerda, 8:40

Öntudatos fiatal, transznemű lány, aki egy ideje berlinben építi színészi karrierjét egy alapítványi ösztöndíjjal a zsebében. Ónodó Adélt kérdezte az ELLE.

A kérdésre, mióta tudja teljes szívvel kimondani magáról, hogy nő, Ónodi Adél úgy válaszolt: “Amikor hónapokkal a műtét után egy utcai kirakatban megpillantottam magam, és nem hittem el, hogy az ott tényleg én vagyok. Megálltam, és percekig néztem magam, hogy igen, ez az, amire mindig vágytam: nőies arc, karcsú test. Akkor mondtam ki először igazán, hogy nő, sőt jó nő vagyok. Eközben viszont a külvilág egy percre sem akarja elfelejtetni velem, hogy nem tart nőnek. Tegnap a bulinegyedben odajött hozzám két pasi azzal, hogy mennyire jól nézek ki, majd odajött egy harmadik is, aki azt mondta, hogy “te férfi vagy, egy köcsög buzi”. Ezután megismerkedtem egy fiatal párral, akik viszont egyáltalán nem akarták elhinni, hogy nem Adélnak anyakönyveztek. Vagyis egyetlen este alatt a teljes spektrumot bejártam, megtörtént velem mindaz, amit egy átlagos transznemű a mindennapokban átél. És ez szörnyen fárasztó.”

19 évesen döntötte el, hogy belevág a nemátalakító műtétbe, 20 évesen már túl volt rajta. Adél ennek kapcsán arról is beszélt, min múlt, hogy ennyire korán meg tudott hozni egy ilyen fajsúlyú döntést. “Én nem “eldöntöttem”, hogy “férfiből nő leszek”, és már ezeket a megfogalmazásokat sem szeretem, úgy éreztem, hibás a testem, amit muszáj kijavítani. Azt, hogy ez mennyire nem döntés kérdése, nem tudom jobban érzékeltetni azoknál a banális példáknál, mint hogy egész kis koromtól csak a Barbie-k érdekeltek, hogy mindig sminkelni akartam magam, és ha fiúként viszonyultak hozzám, az iszonyú disszonáns érzéseket keltett bennem. 19 éves koromra a transzlétnek már minden terhét megtapasztaltam, folyton kételkedtem a saját érzéseimben, és ahogy a transzneműek többsége, én is elhittem, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki nem méltó a szerelemre, a családra. Tehát én nem nevezném a beavatkozást korainak. És nagyon fontos, hogy sok más transznemű emberrel ellentétben engem érzelmileg és anyagilag is támogatott a családom. Apukámmal nem tartjuk a kapcsolatot, de az anyukám, a nővérem, a hetvenéves nagymamám, a nagynéném mind mellettem álltak. A műtétekhez szükséges anyagi hátteret pedig anyukám új férje biztosította. Ez a családi háttér tényleg kivételes, mert nagyon sok fiatal transzot kitagadnak otthonról, emiatt többen szexmunkából finanszírozzák a műtéteiket. (…) Iszonyú nehéz ebben az állapotban mentálisan épnek maradni. Én a mai napig járok pszichológushoz, mert azóta is fontos, hogy egy szakember megerősítsen abban, hogy oké vagyok” – árulta el Ónodi Adél.

Arról, milyen nővé szeretett volna válni, elmondta: “Az átalakulásom előtt az én ideálisnő-képem is olyan volt, amilyet a világ közvetített felém. Gyerekkoromban például szétszekáltam az anyámat és a nővéremet, hogy miért nincs beszárítva a hajuk, miért nincsenek kisminkelve, miért nem járnak szoknyában és magas sarkúban. A hormonkezelés után persze én is ezekkel kezdtem, de hamar rájöttem, hogy a magas sarkú nemcsak baromi kényelmetlen, de sokszor nagyon fals üzenete is van. A nőiesség nem a sminken meg a ruhán múlik. Hanem azon, hogy egy nő hogyan határozza meg magát. Vagyis az önismeretén, öntudatosságán, önazonosságán. Márpedig, azt hiszem, egy transznemű nőnél nincs önazonosabb, hiszen számára ez mindennap kemény munka.”

Arról is faggatták, hogy amikor nyilvánosan előbújt, számolt-e azzal, hogy intim ügyekről is beszélnie kell majd: “Nem számoltam semmivel, én csak nem akartam tovább hallgatni. Amikor 2017-ben egy falumbeli srác halálosan megfenyegetett, amellett, hogy feljelentést tettem, és kértem a TASZ jogi segítségét, eldöntöttem, hogy itt az ideje a nyilvánosság elé is kiállnom. Ezután hívták fel a figyelmemet a Nyílt Társadalom Alapítvány LMBTQ embereknek kiírt ösztöndíjpályázatára, amit elnyertem, és ezután fogalmazódott meg bennem egy érzékenyítő előadás ötlete. Amikor az ötlettel megkerestem embereket, mindenki gyorsan elzárkózott azzal, hogy egy ilyen projekt nem lehet sikeres. Aztán Berlinben találkoztam Fátyol Hermina színésznővel, ő volt az első, aki hitt bennem, és végül vele, Horváth Lili Olga író-dramaturggal és Göndör László rendezővel hoztuk össze a Dear Future Me című előadást. (…) Éppen azon dolgozunk, hogy a Dear Future Me-vel fontos külföldi médiumokba is bekerüljünk. És nemcsak a transzneműségről van mondanivalóm, hanem a nők helyzetéről vagy a testi és lelki egészségről is. Hiszen nemcsak transznemű vagyok, hanem fiatal nő is, akinek határozott véleménye van a mai társadalomról.”

“A múltkor egy előadás után kaptam egy e-mailt egy fickótól, aki azt írta, hogy nagy előítélettel ült be az előadásra, és most sem érti ezt az egészet, de ígéri, hogy gondolkodni fog rajta. Szerintem már ez is nagy dolog. De egy lány meg azért sírt közben, mert az előadás a magány szomorúságáról is beszél. A darab írásakor fontos volt, hogy az LMBTQ-embereken kívül is minél többen tudjanak hozzá kapcsolódni. Amikor például énekesnőként lépek fel, a dalokban egyáltalán nincs szó a transzneműségről, hanem a szerelem, a szeretet és a szeretetlenség témáiról” – tette hozá Ónodi Adél.

A teljes interjú itt olvasható.