Wunderlich József: “Minden egyes darabnál ugyanaz a kíváncsiság és hit motivál”

2019 április 11. csütörtök, 7:10

A pécsi Nemzeti Színházban eltöltött pár év után szerződött a Víghez, ahol zenés és prózai szerepekben is bizonyított már. Jutalomjáték és minden korábbinál nagyobb főszerep a pályáján Brecht Baalja Horváth Csaba rendezésében, a Pesti Színházban.

A Színház.net interjújából:

Annak kapcsán, hogy Baal, a lánglelkű költő az önpusztító művészsors megtestesítője, a színész elmondta: “Ezzel a szereppel semmiképpen sem érdemes a felszínen maradni, pusztán azt felmutatni, hogy Baal egy szemétláda, aljas gazember. Vallomásos szerep abból a szempontból, hogy hiszek abban, hogy az ember tud javulni és javítani magán, ha magába néz.”A felvetésre, miszerint Horváth Csaba fizikai színháza, a levegőben végzett akrobatikus mozgások a határaid feszegetése miatt is fontos állomásnak tűnik, úgy felelt: “Minden próbafolyamat után igényelem, hogy azt érezzem, átléptem egy határt. Bármilyen előadásról van szó, van egy tervem arra vonatkozóan, hogy mi az az új dolog, amit nem tudok és meg kell tanulnom. (…) A toronytető Baal padlásszobája, a dobozok az ő csillagai, az ege, ahol azzal a nővel lebeg, akivel éppen együtt van. Színészi biztonságérzet, belső nyugalom, a saját erőmbe és koncentrációs képességembe vetett bizalom kérdése, hogy nem félek.”

Baal / Vígszínház / Fotó: Papp Vivi

A kérdésre, mennyire volt vízválasztó a társulat életében Marton László kényszerű távozása, azt válaszolta: “Mélyen nem értek egyet semmi fajta ítélkezéssel, ami a retorika szintjére emelkedik a közösségi portálokon, a médiában. Másfelől fontosnak tartom, hogy a sértetteknek legyen fóruma, ahol megfogalmazzák, kibeszélik a sérelmeiket. Ha valaki nem tudja magából kidolgozni a sérüléseit művészi formában, muszáj megszólalnia. Ez nem jogi, hanem emberi kérdés. Mint ahogy a másik fél részéről is az emberi vetület számít. Megbocsátás helyett inkább egy másik dimenzióról, az elfogadásról beszélnék.”

Annak kapcsán, hogyan látja, jó irányba tart- most a színház arculata, műsorpolitikája, kifejtette: “Elsősorban a közönség irányából van egy olyan fajta elvárás érzete a színésznek, aki a Vígszínházba kerül, hogy a csillogó előtér, az aranystukkók, a vörös bársonyszékek „fényéhez” fel kell nőni. Én is rettegtem ettől, amikor 3 évig nem szerződtem ide. Nagyon „csóró” voltam ehhez, sokkal közelebb állt hozzám az egyetem fekete, puritán falakkal körülvett világa. A színész hirtelen azt érzi a Vígszínház hatalmas színpadán, hogy majd ő is csillogó fényvisszaverő elem lesz, jól megtapsolják, rá irányul a reflektorfény. Szerencsés helyzet, ha a darab, az alkotók és a közönség egymásra találnak. A Pál utcai esetében is ez történt. Nagyjából 30 éve esett meg, utoljára A padlásnál, hogy Kaszás Attilát rajongók várták a művészbejárónál az előadás után. Az én nemzedékem a csillagok szerencsés együttállásakor érkezett meg. És mindannyian próbálunk valami fajta értéket képviselni, ami manapság nagyon nehéz minden színháznak. Folyamatos harc folyik, a Vígszínháznak is versenyeznie kell mindazzal, ami a tévékből, az internetről, a kütyükön nézhető videókból és filmekből folyik. Minden évadban bemutat a színház legalább egy olyan tuti darabot, ami a gazdasági fennmaradását biztosítja. Ebben az évadban ilyen húzódarab A diktátor. (…) Él bennünk a hit, hogy nem csak az a néző létezik, akit ki kell szolgálni a szórakoztatóipar termékeivel. Minden előadás lényegében kísérlet, próbálkozás. A Pál utcai fiúk is az volt. Nem tudhattuk előre, hogy működik-e majd a viszonylag egyszerű dramaturgiai forma, nem túl bonyolult zenékkel, akármilyen jól is vannak hangszerelve. Mindvégig óriási kérdés volt bennem, hogy hatással lesz-e a nézőkre, hogy huszonéves srácok rohangálnak, akik egyébként kisiskolásokat játszanak, közben száz kilós díszletelemeket tologatnak. Minden egyes darabnál ugyanaz a kíváncsiság és hit motivál” – nyilatkozta Wunderlich József.

A teljes interjút itt olvashatja.

 
 

Kapcsolódó anyagok