Mit jelent együtt dolgozni? – Szakmabeli párok a “családi színházról”

2019 április 17. szerda, 7:55

Hogyan hat az életükre, ha két színházi alkotó egy családot is alkot? Melyek ennek az élethelyzetnek az előnyei és a nehézségei? Erről beszélgetett Kiss-Végh Emőke színésszel és Ördög Tamás színész-rendezővel, Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs színház- és filmcsinálókkal, valamint Dányi Viktória és Bakó Tamás táncosokkal Proics Lilla a Színház folyóiratban.

A kérdésre, mi lenne, ha a társuk nem szakmabeli lenne, mindannyian azt válaszolták, az együttlét és az együtt dolgozás az életük része a kezdetektől és fontosnak találják, hogy valaki annyira megértő legyen, amennyire egy külső ember talán soha nem is volna megértő.

Arról, hol válik el a színházcsinálásban a személyes és a szakmai, Török-Illyés Orsolya elmondta: “A mi szakmai életünket előadások és filmek szakaszolják, és ez visszahat a civil életünkre is. Ezért is nagy kérdés, hogy mi a fontos: az előadás vagy a munkával közösen eltöltött idő? Én például megváltoztam ezen a téren. Régebben kizárólag a végeredményhez képest értékeltem a munkát, ezért rengeteg mindent beáldozhatónak gondoltam annak érdekében, hogy jó előadás vagy film jöjjön létre. Akár az érzéseim, sőt, a kapcsolataim elé helyeztem ennek a fontosságát. Most pedig ott tartok, hogy sokkal fontosabb annak az időszaknak a megélése, amit egy előadás megteremtésével töltünk el.”

Hajdu Szabolcs szerint az ő esetükben nincs határ szakmaiság és a személyesség között: “És nem mi vagyunk az elsők – a személyesség pedig jó esetben univerzálissá tágul. Én is csak egy vagyok a sok közül, és a problémáim valószínűleg nagyon hasonlóak, mint sok millió más embernek, ezért azt feltételezem, ha magamról vagy magunkról beszélek, sok mindenki másról is beszélek” – tette hozzá.

Bakó Tamás pedig úgy fogalmazott: “Az előadóművésznek nem feladata az átélés, átérzés. A család, az együttlét, a közösen eltöltött idő nagyon hasonló tartományban mozog, mint egy próbafolyamatban megteremtett előadás. Egy alkotófolyamat, bár a legtöbbször a valósággal foglalkozik, arra kíván reflektálni, nem a valóság maga. Ezen a mezsgyén próbálunk tájékozódni. A gyakorlatban persze rengeteg kérdés övezi mindezt. Például azok a konvenciók, amelyekkel eddig próbáltuk leírni a saját munkánkat, felbomlóban vannak. Minek hol a határa? Azonban belülről elég jól lehet érteni és érzékelni, hol végződik a privát, és honnan kezdődik a szakma, még akkor is, ha a munka során személyes témával személyes módon foglalkozunk.”

Dányi Viktória ezt a határt otthon kisgyerekkel még ennél is élesebben érzi. “Nekem külön meg kell teremtenem azt a helyzetet, amelyből inspirálódom és alkotok: hogy csak üljek, és gondolkodhassak, amiről akarok. Ez most nem megy, mert szinte csak gyerekdolgok vesznek körül, gyerekkönyveket olvasok, gyerekjátékokkal játszom. Talán egy év múlva már mindezt ugyanúgy be tudom forgatni az alkotásba, mint bármi mást. Hét évvel ezelőtt az akkor egy év körüli lányunk mellett kezdtem bele egy új alkotói folyamatba, ami – utólag jöttem rá – nagy hülyeség volt, mert igazából az egész csak frusztrált. Reggel elmentem a stúdióba, és megpróbáltam felvenni a “nagyon kreatív vagyok” tempót a többiekkel, amit a magam részéről erőlködésnek éltem meg, és megéreztem annak a hiányát, hogy nem vagyok szabad, mert amint a próba véget ért, pakoltam, és tűztem haza hozzá. Nem volt lehetőségem igazából átadni magamat az alkotásnak” – árulta el a táncművész.

Arról, hogy ez egy női probléma-e, Kiss-Végh Emőke elmondta: “Nagyon jó lenne kilépni belőle. Az első év a szoptatás miatt persze kötött, de utána már lehetne másképp is.”

Hajdu Szabolcs azt is hozzátette, az utóbbi 10-15 évben indult el ennek a társadalmi helyzetnek az intenzív átalakulása – nemcsak a családokon belül, hanem minden területen, a színházban is. “Ezeknek a hagyományoknak nagy részét egyébként az iskolában kaptuk. Azóta már a típusok is megváltoztak. Ha visszagondoltok, a kilencvenes évek előtt milyenek voltak például a rendezők, akkor kiderül, mostanra az a fajta vezetői attitűd, ami korábban meghatározó volt, már szinte elfogadhatatlan. Nagyon gyors volt az átmenet. Lekövetni sem könnyű, mi történik a világban, amihez alkalmazkodni is kell. Nekünk is volt olyan időszakunk, hogy sokat jártunk külföldre, ami nagyon jó arra, hogy az akváriumból kijutva nézzünk rá a saját közegünkre. Emlékszem, a kétezres évek közepén Nyugat- Európában vagy Amerikában láttuk az apukákat babakocsikkal, és arról beszélgettünk, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy Magyarországon is ez lesz. És lám, tizenegynéhány év után itt is ez van” – hívta fel a figyelmet az alkotó.

A teljes interjút a Színház folyóirat legfrissebb számában olvashatják.