Für Anikó: “Sokszor el kell távolodnom a színháztól, hogy újra megölelhessem”

2019 május 08. szerda, 7:48

Pályáját a Madách Színházban kezdte, ahol többször is játszhatott Psota Irénnel; pár héttel ezelőtt a művésznőről elnevezett díjat érdemelte ki. Für Anikót a ujszo.com kérdezte.

 

Az ujszo.com cikkéből:

“Épp egy boltban próbáltam visszatornázni egy blúzt a vállfára, de aztán mégis megvettem, amikor megcsörrent a telefonom. Hegedűs D. Géza hívott, hogy közölje velem, én kaptam mega a Psota Irén-díjat. Minden díj jólesik az embernek, hiszen minden elismerés dicséret is egyben, de csak később döbbentem rá, hogy mi is ez tulajdonképpen. Rólam tudni kell, hogy mindenféle szempontból én vagyok az ügyeletes nem jól értesült. (…) Talán életem végéig outsider maradok. A színművészeti főiskola felvételijéről is van egy jó történetem. Amikor a főiskola akkori titkára felolvasta a felvételt nyertek névsorát, és köztük voltam én is, megkérdeztem, hogy a fehér hajú vagy a sötét hajú osztályába kerültem? Mert nem tudtam a neveket. Aztán a fehér hajú, vagyis Békés András osztályában végeztem, a későbbiekben, a Madách Színházban töltött tíz évem alatt Szirtes Tamással, aki a másik osztályfőnök volt, akkor még sötét hajjal, istenieket dolgoztam. Ez a pozíció, úgy látszik, örökre az enyém marad” – mesélte Für Anikó.

Für Anikó / Fotó: MTVA

Für Anikó / Fotó: MTVA

“Sokszor el kell távolodnom a színháztól, hátat kell fordítanom neki ahhoz, hogy újra közel mehessek hozzá, és magamhoz ölelhessem. Az imádott munka olyan, mint az örvény. Mindent bevonz az életedből. Ha akarod, ha nem. Akkor is, ha éppen összevesztem a zöldségessel, vagy ha a gyermekem megütötte a térdét. Minden benne van az aznapi munkámban. Mondom is a kollégáimnak, hogy imádom őket, boldog vagyok, hogy egy ilyen remek társulatban játszhatok, ez tényleg kegyelmi állapot, de valószínűleg tömeggyilkosságot követnék el, ha nyaralnom is velük kellene. A legeslegbelső baráti kapcsolataimat a munkámnak köszönhetem, viszont egyik barátom sem szakmabeli” – mondta a színésznő.

Für Anikó az interjúban Psota Irénről is beszélt. “Ő egy intézmény. Volt és marad. Megkerülhetetlen. Szerintem már születése pillanatában eljegyezte magát a színházzal. Neki minden erről szólt. Díva volt, clown és tragika. Minden együtt. És mindez olyan hihetetlen hőfokon, a temperamentumnak és a vitalitásnak egy olyan izzásán, ami tényleg unikális jelenséggé tette őt. De nagyon megosztó személyiség volt. Őt vagy imádta, vagy nagyon nem szerette a közönség. Azt viszont, hogy a maga ezerszínűségével óriási színésznő volt, senki nem vitathatja el tőle. Néztem a róla készült felvételeket a Rózsavölgyi Szalonban, a díjátadó ünnepségen, amelyet felejthetetlenné tettek számomra, és egyfolytában arra gondoltam, hogy ez a nő erre született. Hogy bármit csinált, a fékezhetetlen játékvágya, a jó értelemben vett színészi exhibicionizmusa, és amit már említettem, a lehengerlő temperamentuma valóban utánozhatatlan színésznővé tette. És ennek megfelelően ott a másik oldal, a teljes magány, a bezárkózás, hogy már senki mással nem tudott élni, csak a kan kiskutyájával, Zsuzsival. És passz! Azért dicsérem őt annyira, és azért hangsúlyozom a jó tulajdonságait, mert kérdezem én: melyikünk hibátlan? Az vesse rá az első követ bármilyen tekintetben, aki tökéletes. Ezt ugyanis egyikünk sem mondhatja el magáról. Mindenki a maga nemében valamilyen módon és fokon elviselhetetlen. Illetve valami csorbul, nem úgy működik, ahogy szeretnénk. De ha mindezt egy ilyen volumenű életművel vetjük össze, mint az övé, akkor minden más eltörpül mellette. Vagy egyensúlyba kerülnek a dolgok. Az az iszonyatos, zsigeri magány, amelybe begubózódott, az ő választása volt. A magánemberi boldogságát feláldozta a színészetért, amelyben az igazi beteljesülést és az élethivatását találta meg” – fejtette ki a Psota Irén-díj idei nyertese.

A teljes interjú itt olvasható.