Eugenio Barba: “Életem végéig idegen maradok egy másik kultúrában”

2019 május 10. péntek, 7:23

A 83 esztendős Eugenio Barba négy kontinens tucatnyi országából toborzott társulatával járja a világot. Az idei MITEM-en mutatta be először Az ártatlanok trilógiája mindhárom darabját. A rendezőt a Magyar Narancs kérdezte.

Lapszemle:

Az ártatlanok trilógiája a túlélés lehetőségeit vizsgálja az afrikai és balkáni háborúktól a jelenkori civilizáció utáni posztapokaliptikus békéig. Arról, mi inspirálta a darabot, Eugenio Barba elmondta: “A médiából napi szinten áradó tragédiák láttán feltettem magamnak a kérdést: mi az én felelősségem mindebben? Ha nem engem terhel a felelősség, akkor ártatlan vagyok. Az önreflexió vezetett el oda, hogy az újsághíreket színpadi formába öntsem.”

Arról, mit gondol a tengerbe vesző bárkák, a kerítések Európájáról, a Salvini-féle politikusok menekültpolitikájáról, úgy nyilatkozott: “Hihetetlen vakmerőség kell ahhoz, hogy bárki azt mondja egy menekültnek, kívül tágasabb. Európa 60 millió emigránst eresztett szélnek csak a múlt században. Rideg, racionális számítással nem írható le a menekültkérdés, kizárólag belső morállal. Ugyanakkor magamban érzem a kettősséget, amikor erről beszélek. Megértem, hogy képtelenség százezres embertömegeket befogadni átgondolt, előkészített stratégia, kidolgozott integrációs politika nélkül. Mély fájdalmat érzek a felégetett otthonokat elhagyni kényszerülő, háború sújtotta területekről menekülő emberek iránt. A magam módján én is migráns vagyok, bár önszántamból mentem el. Életem végéig idegen maradok egy másik kultúrában. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit kezdünk az idegenséggel, a mássággal. Az idegenben mindig van valami egzotikus és érdekes. De amint nem egy emberről van szó, hanem tömegekről, fenyegetésként éljük meg. A politika felelősségét abban látom, mit kezd ezzel a fenyegetettségérzéssel, tompítja vagy felkorbácsolja.”

A kérdésre, emigráns léte milyen szerepet játszott a multikulturális Odin Teatret megszületésében, azt felelte: “Az oslói színművészeti főiskoláról eltanácsolt fiatalokkal alapítottuk meg a társulatot. Pár év múlva Dániába költöztünk. Nem beszéltük a nyelvet, ez vezetett el a zene, a tánc, a ritmus, a koreográfia dinamizmusával ötvözött kifejezési formáig, a színész testén való kísérletezésen át az antropológiai színházig. Az absztrakt, a metaforák nyelvén való gondolkodásból, a fantázia beindításából születnek a legszabadabb kreatív élmények.”

Eugenio Barba Afrikától Dél-Amerikáig olyan helyekre is elviszi a színházat, ahová máskülönben nem jutna el: iskolákba, börtönökbe, kórházakba, szociális intézményekbe, etnikai közösségekhez. Ennek kapcsán kifejtette: “Különös öröm felfedezni, hogy mennyire igénylik olyanok is a színházat, akik korábban nem hallottak róla. A börtön az a közeg, gondoltam sokáig, ahol a legkevésbé tartanak igényt ‘attrakciókra’. A rabok szemében megjelenő érdeklődés láttán szinte elszégyelltem magam. Nagyjából húsz éve, amikor Kolumbiában jártunk a polgárháború kellős közepén egy Andersen-mesékből összeállított előadással, elérzékenyült emberek jöttek oda hozzánk hálálkodni, hogy új értelmet adtunk az életüknek.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
(Magyar Narancs 2019.05.09 – 28,29. oldal)