Balla Eszter: “Bármilyen küzdelmes is, nagyon szeretem az életem”

2019 május 23. csütörtök, 7:40

Munkáról, családról, küzdelmekről és örömökről is mesélt Balla Eszter a Nők Lapjának. Lapszemle.

A kérdésre, mikor kezdett el a gyerekek mellett újra dolgozni, Balla Eszter úgy válaszolt: “Adél mellől hamar visszamentem, két hónapos korában már játszottam a Poligamy című előadásban, de csak mert annyira engem szerettek volna. Hál’ istennek, rendkívül nyugodt kisbaba volt, anyukám a próbák alatt kint maradt vele az öltözőben, így amikor kellett, megszoptathattam. Az előadások idejére természetesen otthon hagytam. Nem tudom, így csinálnám-e újra, Palkóval egy év után kezdtem el próbálni, és azt hiszem, ennyi nyugalomra szükség van a szülés után.”

A színésznő arról is beszélt, hogy akadt, amikor felmerült benne, hogy három gyerek mellett végképp otthon maradjon, de mindig jött egy csábító telefon, és azt érezte, mégiscsak ez az ő útja. “Szerintem fontos, hogy egy anyának munkája is legyen a gyerekei mellett, mert ott lehet önmaga. Én sajnos hajlamos vagyok arra, hogy mindenki mást magam elé soroljak, és bizony előfordult, hogy már nem voltam rajta a saját listámon. Szerencsére a férjem (Garas Dániel operatőr – a szerk.) okosan figyelmeztetett arra, hogy ez neki sem jó. Azt a kiegyensúlyozott nőt szeretné látni, akit tizenkilenc évvel ezelőtt megismert. Inkább fizessünk ki többet bébiszitterre, de menjek sportolni, próbákra, ne legyek elhasznált háziasszony.”

Tavaly már filmezett is, a Kölcsönlakás című vígjátékot februárban mutatták be: “Hálás vagyok Dobó Katának, hogy rám gondolt. Nagyon közel áll hozzám a műfaj! A technika maga is, meg hogy minden olyan gyorsan pörög, mint egy nagy, felbolydult hangyaboly, olyan az egész stáb. Azonkívül szeretem a természetes színészi játékot. Alkatilag is közel áll hozzám, valójában közelebb, mint a színház, ahol széles gesztusokra, időnként eltúlzott mimikára van szükség, hogy a nézőtéren hátul is jól lássák. Okozott ugyan némi fejtörést, miként tudjuk megoldani, hogy én harminc napon át reggeltől estig forgathassak, de mit ad isten, Dani éppen nem dolgozott, és a nagymamák is kérés nélkül csatasorba álltak. Köszönöm nekik!””

Annak kapcsán, hogy két egészséges gyermeke mellett egy Down-szindrómás kislányt is nevel, elárulta: “Én 28 évesen szültem, egészséges voltam, és a Down-szűrés se mutatott ki semmit. Óriási trauma ért, amikor kiderült, hogy Emmával probléma van. Hirtelen úgy tűnt, vége van az életünknek. De mindenhonnan csak támogatást kaptam. Persze tudom, hogy ehhez ilyen család is kell. A nagyszülők annyi szeretettel, támogatással álltak hozzánk az első perctől fogva, hogy nem győzöm megköszönni nekik. (…) Egy értelmileg akadályozott gyermek sokkal tudatosabb hozzáállást követel a szülőtől, mint egy egészséges. Rengeteg pluszenergiát emészt fel napi szinten, hogyan integráld az életbe, hogy megtanuld azt a sajátos személyiséget, ami az övé. (…) Nagyon bízom a lányomban, ugyanakkor igyekszem őt reálisan látni. Időnként így is meglep, például álmomban se hittem volna, hogy első osztály végére megtanul írni-olvasni, de így lett. Gyönyörű kislány, sok örömet szerez nekünk. Büszkék vagyunk rá. (…) Bármilyen küzdelmes is, nagyon szeretem az életemet. Nekem ez így kerek. Üzenem, hogy egy sérült gyerek nem a világ vége. Sőt, nagy tanító! Én folyton csak mélyülök a vele való együttlétek során. (…) És nem kell ebbe szülőként beleroppanni. Nyugodtan mondhatsz nemet, ha nagyon kimerült vagy. Alszol egy nagyot, és máris másképp fogsz hozzáállni. Persze tudom, hogy szerencsés vagyok, sokan élnek rossz anyagi körülmények között, egyedül nevelőszülőként, kétségbeejtő helyzetben… De azért csak nyugodtan írd ezt meg, hátha segít másoknak!” – nyilatkozta Balla Eszter.

Arról szólva, hogy ő volt az első sérült gyereket nevelő szülő, aki ezt a nyilvánosság előtt felvállalta, kifejtette: “Mostanában kezdem elhinni, hogy erről valóban jól tudok kommunikálni. Egyre több, sérült emberek ügyét felkaroló szervezettel van kapcsolatom, és legutóbb az a megtiszteltetés ért, hogy a Salva Vita Alapítvány felkért, legyek a kuratórium tagja. Bár látom a haladást a társadalomban, de azt gondolom, bőven ráfér még az érzékenyítés. Amíg egy orvos a sérült gyereket szülő édesanyának azt mondja, hogy “hát ez nem sikerült, anyuka, adja gyermekotthonba a babát” – nemrég hallottam ezt a rémtörténetet -, addig igenis dolgunk van ezzel. Nemcsak a szemlélettel van gond, hanem az ellátórendszerrel is. Kevés a fejlesztő szakember, főleg vidéken, akik pedig vannak, iszonyúan túlterheltek. És szükség lenne olyan intézményekre, amelyek a felnőtt sérülteknek lakhatást biztosítanának. Ez persze nehéz, mert anyagi feltétele is van. De az, hogy egy sérült gyerek születésénél ne álljon rendelkezésre az azonnali támogatás, és ilyen rettenetesen ártalmas mondatok hangozhassanak el, az elfogadhatatlan.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

(Nők Lapja 2019.05.22 – 10,11,12,13. oldal)