“Az egymásra-figyelésből jön létre egy koncentráltabb erő” – Interjú Hunyadi Mátéval

2019 június 14. péntek, 7:00

Tizenheten végeznek az idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Az elkövetkező hetekben őket mutatjuk be. Az interjúkat az egyetem harmadéves dramaturg hallgatói készítik.

Hunyadi Máté / Fotó: Borovi Dániel

Milyen volt az elmúlt öt év? Mit jelent számodra itt tanulni és diplomázni? Hogy érezted magad?

Negyedjére sikerült a felvételi, előtte kétszer harmadoztam, azt éreztem ezt el kell még csípni, mielőtt elmegyek hajóra zenélni… Sokat értem, felnőttem az egyetem alatt, csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, fantasztikus pillanatokkal gazdagodtam. Voltak mélypontok, sok illúzióval le kellett számolni, cinizmussal is gazdagodtam, aminek nem feltétlen örülök, de ez van.

Több zenei projektben is érdekelt vagy. Mesélsz róluk egy kicsit?

Már általánosban mondták, hogy jól megy a diákszínjátszás, vagyis ügyes vagyok, és már akkor elterveztem, hogy színész leszek. Aztán a gimiben elkapott a rock’n’roll, csináltunk zenekart, és akkor inkább azzal foglalkoztam. Az érettségi környékén újra a színház felé fordultam, de a zeneszeretet az megmaradt. Nyomjuk a Pink Mojos-t a srácokkal, és volt már két versmegzenésítéses programom is.

Ezek zenés-verses estek voltak?

Igen, koncert és előadás között valahol félúton, inkább koncert. Meggyőződésem, hogy nagyon gyengék a szövegek a mai magyar popzenében – persze van kivétel. Közben meg ott van egy csomó jó vers és tök jól szólnak megzenésítve. Ilyesmit akarok csinálni most; verseket megzenésíteni és iskolákba elvinni, vagy egyáltalán az emberek figyelmét felhívni ezekre. Persze nem én vagyok az egyetlen – nem ezt akarom mondani -, ott van a széles körben ismert Pilvaker, csak én egy fél lábbal beljebb, kevésbé ismert versekkel is foglalkozom.

Az eddigiek egy-egy költő munkásságából készültek vagy válogatások voltak?

Inkább válogatások. Tök jól megfért együtt a kortárs a klasszikussal, de főképp XX. századi magyar költők. Most például rátaláltam Baka Istvánra. Nagyon izgalmas. Több versét is elkezdtem feldolgozni.

Magad kíséred?

Igen, a gitár a fő hangszerem, de a zeneszerzésben nagyon nagy segítségemre van Bencsik Levente, aki tavaly végzett dzsesszgitár szakon és zenei producerként is dolgozik. Együtt ötletelünk, és azt hiszem, izgalmas dolgok születnek a házi stúdióban, ahogy majd remélhetőleg a színpadon is.

Hogyan születtek ezek az estek?

2017-ben, a Tavaszi Fesztiválon mutattuk be az elsőt, Magikus Ha címmel. Aztán tavaly a MET-en (Művészeti Egyetemek Találkozója – a szerk.) és a Művészetek Völgyében játszottuk a Kóborlásainkat. Tanulságos kísérletek voltak, talán csak elkallódtak, volt mindenkinek fontosabb dolga…

Hogy sikerült beindítani ezt a folyamatot, mármint a koncertezést?

Barna Judittal, aki a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik szervezője, barátok lettünk. Egyébként nem is szakmai közegben ismerkedtünk meg. Pultoztam három éve Kapolcson és az a színpad, aminek ő volt a programfelelőse, pont ott volt mellettünk. Elkezdtünk dumálni, aztán küldtem számokat, tetszett neki, és azóta tartjuk a kapcsolatot. Jó dolgok ezek, amikor az élet egy másik területéről veti fel a fejét egy lehetőség.

A koncerteken ketten vagytok a színpadon Bencsik Leventével?

Ez egy új felállás, csak nemrég kértem fel őt, bár már korábban is dolgoztunk együtt zenei projektben és hallottam, milyen jól hangszerel, jó érzékkel nyúl a zenékhez, szóval, ha van egy alapötletem, akkor ő azt fel tudja virágoztatni.

Említetted a gitárt. De úgy tudom, zongorázol is. Mindkettőn szoktál játszani?

Gitáron inkább, a szintin csak szeretek szörfölni az effektek közt. Volt még egy féléves kísérletem a trombitával is, amikor rákattantam a dzsesszre. De rájöttem, hogy az egy teljes életet kíván, úgyhogy ott porosodik a szobámban… Még jó néhány hangszert gyűjtöttem össze az évek során, amikkel nem tudom, mi lesz. De ha meg is marad a színház, mindenképp szeretnék mellette zenélni. 

Terveid szerint mindkettő része maradna az életednek? 

Az lenne a legideálisabb, de nem tudom, hogyan alakul majd.

Melyik munkák voltak számodra a legmeghatározóbb élmények?

A Meggyeskert Zsótérral, és a Félelem és fogcsikor, ami egy igazi közös munka volt. Ezen kívül sok tantermi vizsgánk volt meghatározó élmény.

Ha választhatnál, inkább prózai vagy inkább zenés előadásokban vennél részt?

Az lenne a jó, ha nem kéne választanom. Amikor bekerültem az egyetemre, egyáltalán nem ismertem sem az operettet, sem a musicalt. Az évek során sok mindent megszerettem, csodálatos dolgok vannak. De nem a látott előadások alapján, nem abban a formában szerettem meg, hanem ahogy Selmeczi tanár úr behúzott minket a felszín alá, és megmutatta, mennyire csodálatos kompozíciók ezek igazából. Gondolok többek között Jacobi Sybilljére, amiből vizsgánk is volt. Valahogy pőrén, egyszál zongorával, nem szétvibrálva, kijött belőle az a csodálatos érzelmi telítettség.

Nem abban a formában szeretted meg – ezt arra értetted, hogy nem igazán tudsz kapcsolódni ahhoz, ahogy zenés darabokat játszanak?

Igen, bár inkább azt mondanám, hogy vannak olyan musicalek, amiket inkább csinálnék, mint néznék. Ha elkap a lendülete, akkor már élvezem. Ott van például a Pál utcai fiúkkal kapcsolatos őrület. A Vígben már túl vannak a kétszázadik előadáson és mi is játsszuk Székesfehérváron, ott is már hetven körül járunk. Elképesztő, mennyire imádják.

Erre is igaz, hogy inkább csinálnád, mint néznéd?

Megvannak a korlátai, de működik. Valamit nagyon eltaláltak a szerzők. Iszonyatosan durva volt, amikor blokkokban játszottunk, és volt olyan néző, aki egymás után mind a négyet végigülte, ugyanazon a széken, pont középen. De azt a fajta zenés színházat jobban szeretem, amit mondjuk a Félelem és fogcsikorban csinálunk az Ódry Színpadon, amikor közösen írjuk a számokat, és a zene kiegészít; nem az van, hogy nem bírjuk tovább fokozni és akkor dalra fakadunk, hanem zenés színház a maga egzakt módján. Vagy a Katonában a Woyzeck, amit Tom Waits dalokkal csináltak. Nyilván nem lehet úgy elénekelni, mint ő, de a hangulat átjön, és hozzáad a darabhoz. Az élőzene – ez az álmom, az ilyen zenés színház, ilyen előadásokban részt venni. Erre most van is esély, mert hamarosan elkezdünk dolgozni Tarnóczi Jakabbal Salgótarjánban. Shakespeare Vízkeresztjét fogjuk csinálni, ott is sok élőzenét képzeltünk el. 

A következő évadban?

Szeptember 20-án lesz a bemutató, de már júniusban elkezdjük. Emellett nyáron részt veszek a Petőfi-játék című zenés darabban is. Szóval ez a lazább időszak eddig tartott.

A Petőfi-játékot ki rendezi?

A darabot Balázs Ágnes írta és Gáspár András a rendező. Street workout pálya lesz a díszlet, már el is kezdtünk edzeni profi oktatókkal, izgalmasnak ígérkezik. A Szentendrei Teátrumban mutatjuk be augusztusban.

Különbséget tettél a „hagyományos’’ zenésszínház és aközött, amit te szívesebben csinálsz vagy nézel, amire a Katonás Woyzecket hoztad fel példaként, ezt ki tudnád fejteni?

Mindkettőnek megvan a maga funkciója és szépsége. Én nagyon szeretek zenélni a színpadon, az szuper, amikor a színészek élőben játszanak. Ezzel nem azt mondom, hogy nem csinálnék szívesen operettet is, csak ez egy kicsit közelebb áll hozzám ez a fajta színház. Meg az egy jó szeánsz, hogy minden próba előtt zenei próbát tartunk, ami összeránt, segít egymásra hangolódni meg figyelni, és hát végül is a színház erről szól: az egymásra-figyelésből jön létre egy koncentráltabb erő, ami odavonzza, beszippantja a nézőt.

Fotó: Borovi Dániel

A ti esetetekben elvárás, hogy járjatok az Operettszínházba és a Madáchba, hogy naprakészek legyetek a hazai zenés repertoárból?

Nem mondanám. Igazából furcsa is, hogy olvasom különböző színészek emlékirataiban, hogy mindig rohantak színházba, nézték az előadásokat… A mi órarendünk nagyon ritkán engedi meg, hogy színházba menjünk. Az egyetem előtt többet voltam színházban. Közben meg abból is rengeteget lehet tanulni. Például, ha az ember elakad egy jelenettel és megnéz egy előadást, az felszabadíthat valami energiát, ihletet adhat, segíthet továbblendülni. Szükség van rá, mert bármennyire fontos is az elmélet, ez mégis csak egy gyakorlati szakma. Olyan, mint vaksötétben sprintelni – ezt nem igen csinálod, mert ott a bizonytalanság, a félelem, ami visszafog a lendületben.

 A két bemutatón kívül vannak még tervek a jövő évadra?

Igen, vannak. De még azt sem tudom, hogy az idei előadások közül mi kerül át a következő évadra. Nem mondom, hogy nem izgulok.

Inkább a szabadúszást vagy a szerződéses társulati tagságot választanád?

Ez naponta változik. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Emberfüggő, hogy ki mennyire bírja a szabadsággal járó bizonytalanságot. Egy szabadúszónak általában művészileg sokkal inspirálóbb az élete, viszont az, hogy csak három hónapra látsz előre – van, akit teljesen kikészít. Anyagilag talán nincs akkora különbség, az inkább a színház és a film között van… Mostanában rengeteg film és sorozat készül, ahhoz inkább a szabadúszás passzol, mert a színházakból többnyire nem engednek el több napos forgatásra. 

Gondolkodtál azon, hogy jelentkezz doktorira?

Ebben az évben már lekéstem róla, de nem kizárt. Habár nem vagyok magolós típus, a türelmetlenség is sokszor elkap, de ha valami beszippant, akkor könnyen el tudok mélyülni benne. Önmagában a továbbtanulás érdekel, mert sok mindenre kíváncsi vagyok, csak azt nem tudom, hogy ez milyen mértékben épülne lexikális tudásra és milyen mértékben kutatásra vagy a gyakorlatibb részre. Sokszor már az alapképzésnél is kérdés, hogy miből mennyi marad meg, mi épül be az elméleti képzésből egy színészhallgató esetében. Például a versmondás már nem kap akkora hangsúlyt, mint régen, mint annak idején a fogalommá vált és rettegett Gáti tanár úrnál a memoriterek, a nagyobb lélegzetvételű verses anyagok. Más volt. Nekünk egy művészi beszéd kurzusunk volt első évben, ami érintette a versmondást, és Gothár Péterrel dolgoztunk egy kortárs verskötettel, de ott máson volt a hangsúly. Ja, és Szinetár Miklós tanár úrhoz is volt szerencsénk, csinált az évfolyamnak egy József Attila estet.

Az interjút KOMÁN ATTILA készítette.