Lovas Rozi: “Van, amikor másfél-két hónapig reccsen a szív”

2019 június 14. péntek, 9:59

Lovas Rozi még csak most lesz 33 éves, de már kétszer választották meg a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb fiatal színésznőnek, a Színházi Kritikusok Céhe szerint is ő volt a legígéretesebb pályakezdő, kapott Junior Prima-díjat és A mi kis falunkért elnyerte a Televíziós Újságírók Díját. Az Index.hu kérdezte.

A teljes interjút itt olvashatja.

Lovas Rozi elsőként arról mesélt, mennyire megdöbbentő élmény volt, hogy a POSZT versenyprogramjában is szereplő 10 című előadás álló ovációt váltott ki a közönségből a főpróbán. A kérdésre, ez azóta is érződik-e a színpadon, elmondta: “Abszolút. Még soha nem éltem át olyat, mint azon a nyilvános főpróbán. Akkor ment le először nézők előtt az előadás, és közben nem is éreztük, hogy ennyire hat. De amint lement a függöny, egy emberként álltak fel, és tizenöt perces tapsvihar volt. Könnyeket csalt a szemünkbe, nem csak az enyémbe – ilyet prózai műfajban ritkán él át az ember. (…) A Radnótiban szerencsére mindenki elképesztően maximalista, és a nézők közelsége sem enged meg egy felelőtlen pillanatot sem, így a belekényelmesedéstől nem félek, de az igaz, hogy jó darabig minden tapsnál visszagondoltam arra az egyre, amikor felállva éljeneztek nekünk.”

Arról szólva, hogy a 10 egy elég súlyos darab, mégis jó előre teltházas minden előadás, kifejtette: “Az ember nem ilyen egydimenziós lény, jó ha a gondolatai, a szíve, a lelke edzésben van tartva. Semmi bajom a szórakoztatással, de én inkább annak látom értelmét, ha valós gondolatokat ébresztünk. Ha kérdéseket teszünk fel és együtt gondolkodunk arról a világról, amiben élünk, akár humoros, akár drámai formában. Az öncélú vicceskedést soha nem szerettem, és nem is hiszem, hogy azzal le lehetne kenyerezni az embereket.”

Lovas Rozi (Fotó: Dömölky Dániel)

A színésznő arról is beszélt, szerencsésen alakult a pályája, soha nem érezte, hogy öncélúan kéne magamutogatónak lennie, mindig igazi színészi munkát vártak tőle. “De ez az ember saját maga felé irányuló felelőssége is: egy vígjáték is akkor működik jól, ha olyan nívó, munkamennyiség, alázat és maximalizmus van beletéve, amitől igazivá válik. A Thália Színházban, ahol valóban a közönségsiker-orientált vígjátékok voltak többségben, szintén ezt próbáltam képviselni, de azért ott úgy tudtam igazán kiteljesedni, hogy másféle munkákat is vállaltam: visszamentem Miskolcra és játszottam a K2 társulattal is. Színészként egy idő után kevés lett volna csak vígjátékokban játszani.”

Lovas Rozi elárulta, nagyon hatnak rá egy-egy nehezebb előadás, főleg a próbafolyamat alatt. “Nem tudom, ki hogyan csinálja, de én nem tudom elképzelni, hogy ne szippantson be ennyire. A próbák alatt folyamatosan minden gondolatomban benne van a darab, ha az utcán sétálok, ha beszélgetek valakivel, ha a villamoson utazom, mindig. Olyankor van bennem egy roló, ami nem engedi ki belőlem a szerepet. De ezt élvezem, mert közelebb hoz saját magamhoz. Ezt az utat muszáj végigjárni, hogy a dolog esszenciája minden este meglegyen, és ismerősek legyenek az érzések. És igen, van, amikor másfél-két hónapig reccsen a szív, és van olyan is, amikor nem esik jól olyan helyre visszaásni, amit már elfelejtettem volna. De nem bánom, mert ez olyan, mint egy terápia. (…) Muszáj személyes, önazonos és jelen idejű problémákat hordoznom magamban ahhoz, hogy segíthessek, és olyan gondolatok ébredjenek a nézőkben, amiktől a saját életük elbillenhet valamerre” – fejtette ki a színésznő.

Arról szólva, hogy pár évvel ezelőtt elveszette azt az embert, akit szeretett (Balikó Tamás színész-rendezőt, a szerk.) úgy fogalmazott: “A traumák, a fájdalmak, a veszteségek a színháztól függetlenül megtörténnek mindenkivel. Én úgy gondolok erre, hogy szerencsém van a szakmámmal, mert ezeket bele tudom fecskendezni a munkámba, és nem kell elnyomnom, kezeletlenül hagynom magamban. A színház folyamatosan kezel: így van egy szelep, amin keresztül ki tud jönni ez a rengeteg érzelem. Vannak emberek, akik egész nap egy számítógép mögött ülnek egy picike fakkban, és közben ugyanakkora érzelmek vannak bennük, mint bennem – de belőlem ki tudnak jönni. Valamiféle felelősséget is érzek feléjük: én helyettük élek meg egy csomó mindent. De ez csak akkor működik, ha igazán mélyről csinálom. És lehet, hogy közben sírok, zokogok, meghalok, de akkor is könnyít a lelkemen.”

A teljes interjút itt olvashatja.