“Fordított gondolkodás” – Zsigó Anna, Szabó-Székely Ármin és Peer Krisztián a tánc-előadások dramaturgiájáról

2019 július 09. kedd, 8:20

A kortárstánc-előadások dramaturgiai kihívásairól Peer Krisztián költővel, valamint Zsigó Anna és Szabó-Székely Ármin dramaturgokkal beszélgetett a Színház c. folyóirat. Az interjú már online is olvasható.

A teljes interjú ITT olvasható.

Arról,  mennyire sajátos feladat táncelőadásokat dramatizálni, elsőként Szabó-Székely Ármin beszélt, aki Hód Adrienn-nel dolgozott a legtöbbet: “Hód Adrienn előadásaiban nincs külön dramaturgiája a szövegnek és a mozgásnak, az előadások összdramaturgiáján dolgozom, ebbe beletartozhat a nézőtér–színpad egymáshoz való elrendezésétől kezdve a világításon át a szövegekig minden. Amikor a táncosok beszélnek is egy darabban, akkor természetesen eggyel hatékonyabban kamatoztatom azokat a képességeimet, amiket egyébként a prózai színházban használok. A nem szövegalapú folyamatokban viszont egész másképp közelítek a munkához, és ez nagyon tanulságos. Adrienn-nél a táncosok sokat improvizálnak a próbafolyamat alatt, a szöveg- és a mozgásanyag is így áll össze, ezért a dramaturgiának is belső törvényszerűségei alakulnak ki. Ezeket keresem Adrienn-nel, illetve segítek az anyagot a munkafolyamat egy-egy szakaszában végleges formába önteni. A prózai színházban jellemzően előre megírt szöveggel dolgozom, tehát egy már létező szövegdramaturgiát alakítok át, de a dramaturgi munkámnak ott is egy jelentős részét a koncepció kidolgozása jelenti.”

A Nibiruban viszont talán egyetlen mondat sem hangzik el. Arról, hogy ilyenkor mi a dolga a dramaturgnak, Zsigó Anna elárulta: “Egyetlen szöveges rész maradt meg a végén, amikor világvégejóslatokat mondanak a lányok, és a saját születési évüket. Nem szeretném a munkafolyamatot próbafolyamatnak nevezni, mert nagyon komoly műhelymunka folyt már korábban a lányokkal, aminek egy pontján kapcsolódtam be. Rengeteget dolgoztunk szövegekkel, írtak verseket, meséket, egy búcsúlevelet a Földnek. Ebből én csináltam egy montázst, ami tök jó lett, és nagy dramaturgiai sikernek könyvelem el, hogy ebből egyetlen mondat sem maradt. Ezek a megszületett szövegek formálták az előadást, még ha nem is hangzottak el. De ilyen a prózai színházban is előfordulhat. Az is tapasztalat volt, hogy egyetlen próbálkozás sem működött, hogy mi kívülről írjunk szöveget. Ennek is nagyon örülök. Fontos azt is tudni az előadáshoz, hogy azt, amit kreatív táncnak hívnak, Angelus Iván hozta be harminc évvel ezelőtt. Ebbe nagyon korán bekapcsolódott Varga Viktória, aki ennek a darabnak fontos mentorkoreográfusa volt, és Vadas Zsófia Tamara (az előadás rendezője, koreográfusa – a szerk.) is ezzel a módszerrel dolgozott a lányokkal, az egész onnan indult ki. A mozgás olyan, amit nem nagyon lehet lefordítani, de a jeleneteknek is nehéz munkacímet adni.”

Zsigó Anna arról is beszélt, hogy kortárstánc-előadás dramaturgjának lenni gyakran fordított gondolkodást igényel, mint a prózai színházban. A mozgás, a mozdulatok nem verbalizálhatók. “Dramaturgként én arra próbálok figyelni, hogy a mozgásnak ezt az önmagáért való létezését, az értelmezési lehetőségek tágasságát megőrizzük, tehát igyekszem az egy az egyben jelentéseket, ezt a magyarázhatóságot visszafogni. Olyan szempontból fordított a dramaturgiai hozzáállás tehát, hogy a prózai színházban szükséges elemzés és értelmezés nem a cél, hanem a kiindulópont – ha egyáltalán szükséges –, és innen jutunk egy szabad, asszociatív, absztrakt alkotásba. Ez egy folyamatalapú munka” – tette hozzá.

Peer Krisztián a Tünet Együttes névadója. Arról, hogy A tünetegyüttes című előadásban mennyire van benne, kifejtette: “Hát például magának a névadásnak a története, pontosabban annak a tizenvalahány évvel ezelőtti kegyelmi pillanatnak a rekonstruálására tett kísérlet, még pontosabban e kísérlet videodokumentációja benne van. A próbafolyamatban viszont nem vettem részt. Egyfelől Nagymarosról naponta bejárni nehézkes és drága lett volna. Másfelől rögtön az első megbeszélésen olyasmikre tettem javaslatot, hogy a társulat történetét feldolgozó performansz legyen egyszeri és megismételhetetlen, azaz oszlassuk fel magunkat (illetve oszlassák fel ők magukat, én soha nem voltam társulati tag), és égessük el nyílt színen a megalázóan szűkös működési támogatást vagy inkább magunkat, minden más csak egy újabb langyos kompromisszum, és elvileg éppen azokból lett elegünk. Legközelebb a bemutató előtt pár héttel találkoztunk, addigra már megvolt az összehordott anyag, a koncepció és a cím. Dani [Szász Dániel] kérésére írtam neki egy rapszöveget (egy dal mindig kihúz a bajból, ha tanácstalanok vagyunk, merre tovább), plusz segítettem feszesebbre megírni Papp Évi jelenetét (mi mindent kell csinálni egyetlen számlával, míg elszámolható lesz mondjuk egy NKA-s pályázathoz – ezt nem lehetett real time megcsinálni a színpadon, háromnegyed óra elment volna vele az előadásidőből). Szóval ez részemről aprómunka, mondhatni méznyalás volt, elkerültek a dramaturg hagyományos feladatai, az olyanok, hogy írj szinopszist a műsorfüzetbe a még el sem készült darabról. „Adjál neki valami alibi címet!” – mondta Réka annak idején első menedzserünknek, Paizs Dórának, aki erre az Alibi munkacímmel látta el az aktuális pályázatot. Ám ettől hirtelen váratlan irányt kapott az addigi ötletelés: bejött egyfelől az alibizés, a munka imitálása, a levegőlapátolás és a nyélen támaszkodás mint mindennapi praxis és életstratégia, másfelől a munka, a színházcsinálás mint alibi – azért nem vettem részt az életemben, azért nincs autóm, gyerekem, egzisztenciám, mert fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva. Egyetlen szó, egy félreértésen alapuló címadás elég ahhoz, hogy elkezdjen összeállni a puzzle, kiderüljön, hogy passzolnak a darabkák, valahol a tudatunk mélyén, előlünk is elrejtve létezett-létezik egy struktúra, ami mindig is preformálta az addig széttartónak tűnő random ötleteket” – magyarázta Peer Krisztián.

Arról is beszélt, hogy számára még mindig kérdés, hogy egy mozdulat „jelentése” megérthető-e anélkül, hogy te magad megtennéd azt a mozdulatot. “Ha forgok a tengelyem körül, az bennem a szédüléstől a hányingeren át az elfáradásig rengeteg testi érzetet kelt, ezeket fel tudom idézni, ha mást látok forogni, akkor is. Nem érzem ugyan, de tudom, hogy ő mit érezhet. Na de egy arabeszk? Sem a testi emlékezetem, sem erősen hiányos tánctörténeti ismereteim nem nyújtanak megfelelő értelmezési keretet”

A felvetésre, miszerint ez természetes, a néző nem táncos, Zsigó Anna úgy reagált: “A dramaturg szerepét épp ezen a ponton ki lehet nyitni, nem csak táncban. Nekem a Nibiruval az volt a szerencsém, hogy amikor annyi idős voltam, mint ezek a lányok, én is jártam Varga Vikihez táncolni. Amikor szöveget írsz, egészen más, amit te gondolsz, mint amit az gondol majd, aki elmondja a szöveget. A Sóvirág közös munkánk volt Krisztiánnal, és ott is az történt, hogy Fahidi Éva könyvéből szedtünk ki részeket. (…) Én azt érzem, hogy ha egy táncosról el tudjuk mondani, mit csinál, akkor az már színház.”

A teljes interjú ITT olvasható.