Závada Pál: “Ne alkudjunk meg, ha nem muszáj”

2019 július 14. vasárnap, 7:56

Új könyve a Hajó a ködben a Weiss Manfréd Művek örököseinek története: középpontjában a család SS-szel kötött 1944-es alkujával, amely biztosította a közel 50 fős rokonság túlélését a vészkorszakban. A szerzővel morális dilemmákról, emlékezetpolitikáról, kultúrharcról beszélgetett a Magyar Narancs.

Lapszemle:

Míg előző könyve, az Egy piaci nap a 2. világháború utáni pogromok történetének egyfajta visszahelyezése a kollektív emlékezetbe, most ismertebb eseményt dolgoz fel. A kérdésre, mi vonzotta ebben a történetben, Závada Pál elmondta: “Weiss Manfréd örökösei – házasságaik révén is – a két háború közötti iparbárók társadalmának legerősebb tőkekoncentrációját hozták létre. Barátságaikon, tudományos-kulturális és sajtótámogatásaikon keresztül a kor szellemi elitjével is kapcsolatban álltak. A társaság feje, Chorin Ferenc mint a gazdasági-banki szféra potentátja, a gyáriparosok vezetője és mint felsőházi tag különösen fontos pozíciókat foglalt el. Hogy ez a többségében kikeresztelkedett zsidókból álló család a vészkorszakban megkötötte a maga alkuját az SS-szel – ezt a történetet régóta ismerem. (…) A történetnek akkor kezdtem alaposabban utánaolvasni, amikor Rózsa János megkeresett, hogy filmet szeretne a család 1944 tavaszán kötött alkujáról. A rendelkezésre álló forrásokból pedig egy idő után életre keltek egyes alakok, helyzetekbe tudtam képzelni őket, lassan rátaláltam egy regény elbeszélőinek hangjára. Ez tulajdonképpen formai kérdés: ha az összegyűjtött anyag a megelevenedő figurákon keresztül súgni kezd, akkor már van egy hangütés”.

Závada Pál / Fotó: Szkéné

“Ebben az üzleti alkuban rengeteg vita volt, és szélsőségesen különbözően álltak hozzá a különböző családtagok. (…) Zsolt Béla Haladás című lapjában vonta felelősségre a Weiss-örökösöket, különösen Chorin Ferencet, akit nyíltan vádolt meg a nácikkal való lepaktálással. Tényleg volt mit vitatkozni ezen, és a család barátja, Fenyő Miksa – a gyár-iparosok szövetségének korábbi titkára, a kor szellemi életének kitűnősége – meg is védte őket, miszerint itt nem egy önkéntes üzletről, hanem életveszélyesen súlyos kényszerről volt szó. Ezeket az embereket letartóztatták, egy részüket lágerbe vitték és megkínozták. Mindeközben előtte tényleg hosszú éveken át kollaboráltak a német hadiiparral, szállítottak repülőket, tankokat, és hasznuk volt ebből” – tette hozzá az író.

Öt évvel ezelőtt azt mondta, hogy a háború és az azt követő események egy olyan traumacsomag, amelyet csak a felelősség feltárásával, szembenézéssel lehetne feldolgozni. Arról, közelebb kerültünk-e ehhez, úgy vélekedett: “Azt persze a társadalom mentális egészségének a szempontjából fontosnak tekinthetjük, hogy egészségesebb legyen a történelemtudatunk, hogy okuljunk, ne hazudjunk magunknak annyit, az író mégis írói ambícióval dolgozik, nem azért, hogy neveljen. De ha mégis a dolgunk volna, akkor nem csináljuk valami jól, hiszen a közállapotok romlottak. Még több a hamisság, a hazugság, emlékműveket emelnek, szobrokat tüntetnek el kormányigények szerint, kicserélik a történelmi panteon figuráit. Eltüntetik Károlyi Mihályt, aztán Nagy Imrét, majd az “56-os Intézetet is, a Kossuth tér visszanyeri a háború előtti és alatti, a német megszálláskori formáját. Gyalázatos, ami végbemegy, de már unalmas is mondani. Eközben a szakszerűség, a tudományosság mintha módszeresen lenne üldözve és büntetve. (…) Sorolhatjuk, mi minden történik, hogy legyen már napnál világosabb, mi megy itt végbe, de alig vált ki már megütközést. Ez talán a legelkeserítőbb, hogy magunkban is csalódhatunk, hogy már meg sem lepődünk.”

A regény alapdilemmája: mi az a paktum, amibe belemehetünk? Závada Pál ennek kapcsán kifejtette: “(…) Az ember sokszor önmagával, az egzisztenciális félelmeivel küzd meg, és vállal veszteségeket – mondjuk, mert karban akarja tartani morális ízlését. Tegyük föl, hogy ezért nem megy bele a számára nagy költséget, értékveszteséget jelentő döntésbe, hanem csak egy-két elkerülhetetlennek látszó kicsibe – aztán mégsem azt érzi, hogy érintetlen maradt, hanem hogy mégis bepiszkolódott. Rémes, lehangoló helyzetek. De hát többnyire eldönthetjük, hogy elfogadjuk-e azokat a kényszerkörülményeket, amelyeket ránk akarnak oktrojálni, vagy pedig azt mondjuk, hogy kösz, de ezt már nem. Vannak, akik a szakmájukban lépni sem tudnak anélkül, hogy mások alá ne írnák, meg ne engednék, a költségeket ki ne utalnák – nekik jóval nehezebb. Aki viszont független, aki van olyan szerencsés, hogy nincs egyezkedési pozícióba szorítva, ne alkudjon meg, ha nem muszáj.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.