Van-e nemzedékváltás a színházakban? – Szakmabeliek válaszoltak

2019 július 22. hétfő, 8:50

Van-e természetes nemzedékváltás a színházak élén? És a színházi egyetemen? És a főrendezői-rendezői székben? – Erre kereste a választ a Színház folyóirat.

A teljes írást a Színház folyóirat 2019.07.19 -én megjelent számában an olvashatják a 6,7,8,9,10. oldalon.

A Revizor offline rendhagyó, a Színház folyóirattal közösen szervezett vitáa a fent említett kérdéseket tette fel beszélgetőtársainak – Ascher Tamásnak, a Katona József Színház főrendezőjének, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárának és korábbi rektorának, Kovács D. Dániel rendezőnek, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárának és Znamenák István színész-rendezőnek, az Örkény Színház tagjának – a két moderátor, Csáki Judit és Tompa Andrea.

Felvetésük szerint ma Magyarországon a színházigazgatók átlagéletkora a fővárosban 60 év, a mostanit megelőző vezetői gárda átlagosan 64,5 évesen köszönt le, és szintén Budapesten a rendszerváltás után átlagosan 20 évet töltöttek vezetői székben a színigazgatók. 

Magyarországon a vezetői szerep Ascher Tamás szerint sokak számára teher, nem pedig olyasmi, amire vágynak, hiszen az államszocializmus alatt nem érdemes embereket lehetett látni pozíciókban, ezért ezek megszerzése nem is volt cél itthon egy pályakezdő számára.

Znamenák István – akinek személyesen ugyan Kaposvár óta már nem ambíciója a színházigazgatás – felvetette, hogy a rendszerváltással ez az előző rendszerre jellemző szempont háttérbe szorult, mire Ascher azzal válaszolt, hogy ma viszont a vezetői pozíció elnyerése szempontjából hasonló a helyzet.

A két moderátor azonban rámutatott, hogy sokan megpályázták ezeket a vezetői pozíciókat. Tompa Andrea szerint Schilling Árpád, Bodó Viktor az a középnemzedék, amelyik nem jutott vezető szerephez, és így nem tudott nagyobb folyamatokat sem meghatározni. (…) Ascher Tamás elmondta, Schilling Árpádban és Bodó Viktorban is a Katona folytatóit látták, azonban egyikőjük sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel. 

Kovács D. Dániel is arról számolt be, hogy számára nem a Katona igazgatói pozíciója jelentene kihívást, hanem ha megalapíthatná saját csapatát – jelenleg erre tesznek most kísérletet Pass Andreával, Szenteczki Zitával és Hegymegi Mátéval közösen.

A beszélgetés kapcsán a Színház folyóirat a k2 alapítóit, Bogdán Zenkőt, Boross Martint, Kulcsár Viktóriát, Lengyel Annát, Ördög Tamást és Vidovszky Györgyöt kérdezte.

Benkó Bence és Fábián Péter, a k2 alapítói szerint a bár kirajzolódni látszik egy húszas, harmincas éveikben járó színházi emberekből álló névsor, melynek tagjaiban látszik a “nemzedékváltó potenciál”, ezeknek a fiatal alkotóknak elenyészően kevés beleszólásuk van egy-egy színház életének vagy akár az egész színházi struktúrának az alakulásába.
“Kétfajta megoldási lehetőséget látunk magunk előtt. Az egyik, hogy minden nehézség dacára meg kell kísérelni, hogy az új generáció összefogjon, és együttesen pályázzon meg kőszínházakat. A másik, hogy a szakma rájön: az állami finanszírozást megkerülve új modellt kell teremteni, méghozzá úgy, hogy a kivéreztetett, minőségi színházat csináló fiatal független alkotóközösségeket egy-egy kőszínház befogadja, és büdzséjéből elkülönít egy külön keretet az adott társulatnak, és hagyja azt szabadon dolgozni, valamint segít a munkáját láthatóvá tenni”  – fejtették ki az alkotók.

Bogdán Zenkő szabadúszó producer természetesnek tartja, hogy a beszélgetésen megkérdezett fiatal rendező is a saját útját szeretné járni. “Ameddig intézmények vezetését várjuk el olyan emberektől, akik nem erre vágynak, és alsóbbrendűnek tekintjük a nem alkotó szakmai társakat – például menedzsereket -, és a horizontális erőviszonyokat kevesebbnek, sok esetben amatőrebbnek, a változás nekünk itt, “lent” kihívás marad, a jelen vezetőknek meg egy illúzió, amitől inkább féltik pozíciójukat, mintsem elősegítenék a megvalósulását” – fogalmazott Bogdán Zenkő.

Boross Martin rendező, a STEREO AKT művészeti vezetője úgy látja, szemléletváltásban érdemes gondolkodni: “A fiatal alkotók helyzetbe hozása mellett azt is figyelni kell, hogy a “másféle” alkotók és a “másféle” színház is helyzetbe van-e hozva”. Boross szerint a nemzedékváltás már megtörtént/történik, de strukturális váltásról nincs szó. Időszerűnek gondolja, hogy a független szféra évek óta bizonyító társulatai méltó helyet kapjanak. Méghozzá ne 8-10 éves működés után, hanem amikor a legfrissebbek az energiák. 

Kulcsár Viktória, a FÜGE elnöke, a Jurányi Ház vezetője kifejtette, alapvető problémák vannak jelenleg a teljes színházi intézményi struktúrával és finanszírozási szisztémával.  “A színházitörvény megpróbálta rendszabályozni az előadó-művészeti szervezetek támogatását, de sajnos nem reagál érzékenyen a terület változásaira, lehetőségeire és veszélyeire. 2019-re a teljes független szektor “beragadt”. Olyan, mint a kis gömböc: felülről zárt, de az alsó nyílásán folyamatosan szivárognak be az újabb résztvevők. Miközben nem tudnak belőle felfelé kilépni azok, akik már évtizedek óta bizonyítanak: játszóhelyet tartanak fenn, társulatot működtetnek, díjakat nyernek. Ezáltal egyre nagyobb belül (is) a feszültség, és ha ez nem változik, a kis gömböc hamarosan kidurran” – magyarázta.

Lengyel Anna dramaturg, a PanoDráma alapítója két olyan szempontot vetett fel a színházi nemzedékváltás kapcsán, amelyet a beszélgetés nem érintett. “Igazgatókról szólva Magyarországon jellemző módon megint csak rendezőkről és jobbára egyszemélyi vezetésről folyik a diskurzus, ami meglehetősen fárasztó. És alapvető tévedés. Színházvezetésre számos szakma szóba jöhet. (…) A Krétakör vezetője sem Schilling volt egyedül: a máig legismertebb független műhely a kortárs hazai szcéna egyik legjobb menedzser-igazgatója, Gáspár Máté nélkül sosem lehetett volna az, ami volt (de a Katona vezetésében is kulcsszerepet játszik Mattyasovszky Bence). (…) Másfelől annak is legfőbb ideje volna, hogy ne uralják az igazgatói székeket és a szakmai közbeszédet ilyen mértékben a férfiak.”

Ördög Tamás rendező, a Dollár Papa Gyermekei egyik alapítója úgy nyilatkozott, generációja elképzelhetetlennek tartja, hogy színházat vezessen, a legtöbb fiatal alkotó saját társulatban gondolkozik, de a mai pályázati, finanszírozási rendszerben esély sincs rá, hogy felelősségteljesen tudjanak foglalkoztatni embereket.  “A rendszer tol bennünket a projektalapú gondolkozásba és a maximum egy évre előre látható tervezésbe. (…) Jelenleg nem látok más módot a fennmaradásra, mint a folytonos és folyamatos együttműködést.”

Vidovszky György rendező úgy gondolja, egyformán találni tehetséges, rátermett, dinamikus színházvezetőket, főrendezőket bármelyik korosztályban. “A lényegi kérdés ezért számomra nem is annyira nemzedéki, sokkal inkább időbeli: vagyis hogy mennyi időt tölt valaki vezető pozícióban, mennyire dinamikus a szakma fluktuációja, a nem vezető szerepben lévők helyzetbe kerülési esélye. Az amerikai elnök maximum két ciklust, vagyis összesen nyolc évet tölthet el a pozíciójában. Képzeljük el, ha ez a szabály lenne érvényes a színházvezetőkre is: két ciklus, vagyis tíz év. Ennyi idő bőven elég egy társulat művészi, gazdasági meghatározásához és csúcsra viteléhez. És ha a színházvezető szívén viseli intézménye további sorsát, akkor “kénytelen” gondoskodni utánpótlásról, ráadásul így a váltást sem vereségként élné meg. (…) Mivel a szabályozás sem támogatja a mobilitást, így a versenyhelyzet teljesen eltompul. A másik probléma, hogy kiszámíthatatlan a szakmai kompetencia figyelembe vétele új igazgatók kinevezésénél. A fenntartóhoz fűződő politikai lojalitás direktori kinevezéssel történő díjazása súlyosan csökkentette ennek a lehetséges “nemzedékváltásnak” a vonzerejét. Az ugyanis elvesztette szakmai jellegét” – szögezte le a Kolibri Színház főrendezője.

A teljes írást a Színház folyóiratban olvashatják.

2019.07.19 – 6,7,8,9,10. oldal