Balázsovits Edit: “Az ájulásig tudok izgulni!”

2019 július 30. kedd, 7:29

Balázsovits Edit Nők Lapjának nyilatkozott. Vass Virág interjújában mesélt arról, milyen volt művész szülők gyermekeként felnőni, mit gondol a színészi pályáról és hogyan jutott túl élete legnehezebb időszakán.

Arról szólva, hogy szülei, Almási Éva és Balázsovits Lajos színművészek révén már kislány kora óta rá irányult a figyelem és vele minden elvárás, prekoncepció, Balázsovits Edit elmondta: “Eleinte rám nehezedett, aztán megszoktam. Ma már zokon veszem, ha belépek valahová, és nem keltem fel azonnal a figyelmet. (…) Én kifejezetten éltanuló voltam. Valamiért azt gondoltam, anyunak fontos, hogy jó tanuló legyek. (…) Sokáig mindenkinek kétségbeesettem meg akartam felelni, nem is annyira a szüleimnek, mert ők mindig elfogadtak, inkább a tanáraimnak, osztálytársaimnak. Iskoláskorom alapérzése, hogy egyedül vagyok. A szüleim a legnagyobb szeretettel biztattak. Rajzoljál – jaj, de szép! Énekelj – hú, de szép! És egyszer csak bekerültem a gyerekek közé, akik kegyetlenek tudnak lenni. Vékony, beteges kislány voltam, aki folyton lemaradt az álarcosbálról. Ezt a nagy érzékenységet eleinte humorral próbáltam elfedni. Aztán a gimnáziumban elkezdtem tetszeni. Olyan hatalom került a kezembe, amivel éltem is. És abszolút kegyetlen voltam, úgy a lányokkal, mint a fiúkkal. Megéreztem, hogy hatalmam van, hogy sok fiúnak tetszem, és a lányok esetleg féltékenyek. (…) A színház jelentette a menedéket, ott gyerekkorom óta otthon érzem magam, az elfogadó közeg, ez a lényege, különben nem is tudna működni” – mondta a Vígszínház művésze.

Balázsovits Edit

Családjáról szólva azt is kifejtette, folyamatosan inspirálták: “Ha észrevették, hogy valamiben jó vagyok, például, hogy rajtam lehet nevetni, szórakoztató tudok lenni, azt erősítették. Anyu erős nő, az egész lénye azt sugallja, hogy ha az élet kemény is, de kibírható. Apu, mint a főnixmadár, mindig föltámad, és egyébként is zöld a fű és kék az ég! Hogy a legkisebb apróságnak is tudok örülni, azt leginkább tőle örököltem. Egy fedél alatt élünk ma is a szüleimmel, a férjemmel és a kisfiammal, Richárddal. Éltem külön is, de itt olyan béke árad el körülöttem, valahányszor hazaérek, hogy teljesen nyilvánvaló, nekem itt a helyem. Ehhez persze kell a férjem is.”

Fogorvos kedveséről szólva elárulta, házaspárként kevésre taksálták az esélyeiket. “Dodó fülig szerelmesen feleségül vett valakit, akit nem ismert. És én sem ismertem őt, csak a szerelem ködén keresztül sejlett fel az a szőke pasi, aki síel, vitorlázik, tele van barátokkal, és egy piros szőnyeggel jár előttem. Józan állapotban az ember tudja, hogy ezt nem lehet egy életen át csinálni. Nem is lehetett. Mire oszladozni kezdett a köd, már nemcsak egyéves házasok voltunk, hanem szülők is. Megszületett Richárd, Dodónak pedig meg kellett szoknia, hogy családapa, és most már két emberért felelős. Én meg kövérnek, fáradtnak, kialvatlannak éreztem magam, kiszakadtam a színházból, nem vártak vissza. A rózsaszín felhőből így landol az ember a pokol legmélyebb bugyrában. (…) Homályos hónapok voltak azok, a kisfiam jelentette az egyetlen fénysugarat. Az anyaság hatalmas boldogságot adott. És ott lebegett a szemem előtt a szüleim példája, akik együtt maradtak. Az én zsigeri reakcióm a problémákra nem az volt, hogy jó, akkor váljunk el. És Dodóé sem, mert az ő szülei is együtt éltek. Látod, mégis a minta… Amikor a legmélyebben jártunk, összekapaszkodtunk, és úgy döntöttünk, mindent helyrehozunk. Aztán fura módon azt tapasztalod, hogy a szerelem éppen attól a pillanattól kezdve boldogság, amikor élvezni kezded, hogy adhatsz. Szóval mi nem unatkozunk egymással! Olyan kellemes kis szeretetben átbóklászni valakivel az életen – na, az nem a mi műfajunk” – fejtette ki Balázsovits Edit.

A kérdésre, lámpalázas típus-e, azt felelte: “Az ájulásig tudok izgulni! Amikor a Popfesztivált játszottuk anyuval, alig mertem kimenni a színpadra. Gondold el a szituációt, meghívtak mindenkit, aki játszott valaha a darabban, a fél szakma ott ült, és nekem el kellett énekelni a Nem akarom látni-t anyám után, akinek akkora sikere volt benne… A csodálatos Pap Vera próbált lelket önteni belém: azt kell mondani, hogy be akarok menni, játszani akarok! Álltam a takarásban, hajtogattam: be akarok menni játszani… Dehogy akarok bemenni! Mindjárt elájulok a félelemtől. A végén állva tapsoltak. (…) Mintha a múlt és a jelen összeért volna, misztikus élmény volt. Örök életemben hálás leszek Eszenyi Enikőnek, hogy ezt a jubileumi előadássorozatot:”

A pályáról szólva úgy vélekedett, színészként az ember mindig kiszolgáltatott, akkor is, amikor éppen egymást követik a sikerek, hiszen ki van szolgáltatva a közönségnek, az igazgatónak, a divatnak, a saját testének, és nem veheti zokon, egyetlen eszköz van a kezében: kiáll a színpadra, és játszik.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2019.07.24 – 10,11,12,13. oldal