Nádasdy Ádám: “Távozzunk egy bizonyos méltósággal”

2019 augusztus 09. péntek, 13:30

László Pál kérdezte Nádasdy Ádámot a 24.hu oldalán tervezett tankönyvről, Budapestről, Londonról, betegségről és arról, mit is jelent a pofézni.

A teljes interjút itt olvashatja.

Arról szólva, hogy nemrégiben minden cím arról szólt, Nádasdy Ádám „disszidál”, kifejtette: “Erre szokták azt mondani, hogy a hír igaz, csak nem úgy. Egy újságíró azt a bulvárcímet adta, hogy én „elhagyom” Magyarországot, miközben csak annyi, hogy ezentúl több gatyám lesz Londonban, mint Pesten. Többet leszek ott, a páromnál, mert a tanítást abbahagytam, így pedig nem szükséges, hogy hónapokon át itt legyek folyamatosan. Egy hónapot itt leszek és kettőt ott. (…) Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Ez egy nagy lemondás, de hát Istenem. Mások is csinálnak ilyet az élettársuk kedvéért. Ő orvos, és én vele ellentétben könnyebben tudok mozdulni.”

A felvetésre, miszerint interjúiból az derül ki, hogy egyre közelebb engedi az embereket, Nádasdy Ádám azt válaszolta: “Ebben azért én komoly lökéseket kaptam. Nagyon régen Mihancsik Zsófia a Beszélőben, egy nagy interjúban szépen és okosan megkérdezett mindenről. Talán többször is elmentem hozzá, napokon át dolgoztunk, míg végül éreztem, hogy afelé tol engem, hogy mondjam ki, meleg vagyok. És mondtam. De azért ez nem volt olyan nagy szám, a Beszélőt kevesen olvasták. Aztán Veiszer Alinda hasonlóképpen, egy tévéműsorban, amikor ketten beszélgettünk, megint csak odaszorított nagyon finoman, vagy hogy is mondjam, egy olyan vákuumot teremtett egyszer csak, amivel úgy éreztem, nekem muszáj ezzel szembenézni. Úgy éreztem, hogy hát igen, ha már egyszer ez így van nálam, és ha már egyszer nekem szerencsém volt a világban, hogy nem közösítettek ki emiatt, hogy nem vertek meg, akkor miért is ne mondjam el mások okulására? (…) Azért lássuk be, uborkaszezon van. Az, hogy én hirtelen egy vezető hírré léptem elő, az részben ennek köszönhető. Én nem emigrálok, én nem úgy megyek el innen, mint Bartók Béla vagy Márai Sándor. Hát Isten ments! Meg hát hála Istennek, nem olyan a világ. De visszatérve arra, amit mondott, igaza van. Az is számít már, hogy öreg vagyok. És ha az ember öreg, akkor anekdotázik, mesél, elmondja, hogy anno kapros káposztát is ettünk. Ezt egyébként még soha senkinek nem mondtam el. (…) Nagyon szerettük a kaprot minden formájában, és a kapros káposzta néha csak poféznival volt. Tudja, mi a pofézni? (…) Egy nagyon egyszerű és olcsó feltét. Valójában kenyérből van, ami be van panírozva, mint a párizsi szelet, olyan tojásos bundába és meg van sütve. Egyfajta bundáskenyér.”

Szót ejtett arról is, hogy 72 évesen már látja az élet végét, de az öregség tudata nem nyomasztja. “Nagyon beteg voltam a tél során, és hát akkor pláne, az ember szembesül ezzel. Most úgy tűnik, megúsztam, így kaptam egy kis haladékot. (…) A gyomorrák nevű apró malőr történt velem, amelyet szépen megoperáltak, eltávolítottak. Most még utókezelések vannak, amelyek eléggé kellemetlen mellékhatásokkal járnak, mint például az étvágytalanság. Nagyon lefogytam, ez látszik is rajtam. (…) Ha lehetséges, akkor ne kapálózzunk, és ne szánalmasan és nevetségesen távozzunk, hanem egy bizonyos méltósággal.”

Arról, hogy ilyenkor az ember gondolkodik-e azon, mi az, amit még megcsinálna, elárulta: “Nagyon régen tervezem, és lehet, hogy soha nem lesz semmi, hogy egy nagyon jó bevezető tankönyvet írjak Bevezetés a nyelvtudományba címmel, de nem tudom, hogy ez sikerülni fog-e, mert mindig vannak más dolgok. Meg ahhoz egy mély lélegzetet kellene venni. Az sose volt nekem azért erős oldalam, hogy egy zöldmezős beruházást hajtsak végre. Azért a műfordítás, ami talán a legerősebb oldalam, az olyan, mint egy meglévő épületnek az átalakítása. Lehet, hogy tetőtől talpig mindent le kell szedni, és újból felépíteni, de azért mégiscsak egy nagy épület. És azért az emeletszám, az nagyjából ugyanaz.”

A teljes interjút itt olvashatja.