“Minden jól jött össze” – 50 éve van a pályán Bánsági Ildikó

2019 augusztus 14. szerda, 8:01

Bánsági Ildikó 50 éve van a pályán, hiszen első filmszerepét még főiskolás korában kapta. Neve mindenki számára ismerős akár egy tévéfilm, egy emlékezetes színházi előadás, vagy mozifilm kapcsán. A Nemzeti Színház művészét a Nők Lapja Sikeres Nők magazinja kérdezte.

Bár eleinte nem színésznőnek készült, mégis az lett belőle, amit legfőképpen kitartásának köszönhető, hiszen elsőre nem vették fel a főiskolára.

A színésznő korábbi, a Sikeres Nők lapjának adott interjújában így mesélt a pályaválasztásról: “Hallottam nemrég ezt a mondást, hogy “Valószínű az előző életemben, mert ha ebben az életemben lett volna, akkor emlékeznék rá.” Valahogy így vagyok vele én is balett-táncosnő szerettem volna lenni kislánykoromban, pedig nem voltam balerina alkat. Az általános iskolában és a gimnáziumban már állandóan szerepeltem színjátszó szakkörökben; de rajongtam a kórházi munkáért is, szerettem volna ott dolgozni, mámoros voltam az ottani illattól, segíteni, adni akartam. A felvételi beadás előtti este hirtelen bevillant a fejembe, hogy én színésznő szeretnék lenni! Ez akkor olyan felismerés volt a részemről, hogy a döbbenettől folyt a tarkómon a víz, ez olyan világos volt, mintha valaki odavágott volna egy tüzes nyilat. Másnap elmondtam anyukámnak azt válaszolta, hogy jó írd be a felvételi lapra. Később kiderült, hogy ő is színésznő szeretett volna lenni, de ott nem engedték a szülei. Akkora volt a csodálatom, áhítatom a pálya iránt, hogy előtte már többször elmentem a főiskola elé és felnéztem, hogy milyen jó annak, aki felmehet ezen a lépcsőn.”

Saját bevallása szerint a felvételin nagyon görcsös volt, nem is vették fel. “A Pince Színházba viszont felvettek és ott felszabadították a gátlásaimat. Állítólag az egyik ügyelő a Nemzeti Színházban – aki kisplasztikával is foglalkozott – szólt, hogy szerinte én annyira idevaló vagyok, hívjanak már be még egyszer. Így kerültem végül is a stúdiójukba, ahol Hámori Ildikó, Lukács Sándor, Szacsvay László voltak a társaim és Bodnár Sándor volt a tanárunk. Sokat tanultunk, mindig szerepeltünk, pénzt is kerestünk, este elmentünk sült krumplit enni, nagyon jó életet éltünk. Végül is harmadszorra is felvételiztem a főiskolára, de addigra én már olyan elszánt voltam, hogy tudtam, hogy most fel kell, hogy vegyenek. Megint átfutott a fejemben egy fényes gondolat, hogy itt van szinte, az összes színház igazgatója és lehet, hogy nem lesz több ilyen lehetőség, hogy így megmutassam magam. Eldöntöttem, hogy most megcsinálom! Olyan elszánt voltam, hogy a felvételin azt is meg mertem mondani, hogy nem ezt a verset szeretném elmondani, hanem inkább egy monológot.”

Azt a mámort, hogy felvették még sokszor átélhette, mert ahogy ő fogalmaz, ezután minden jól jött össze: “Igaz nem olyan módon, ahogy másoknál, akiknél ez esetleg fényesebb siker megélésével történt. Volt olyan előadásom, ahol úgy éreztem valami nagyon jól sikerült, mégsem vették észre. Vagy például sokszor bántott, hogy egy szerepnél rám gondoltak, de később kaptam helyette másik három nagyon jó szerepet. A rendszerváltozásig rengeteg televízió és egyéb filmfelkérésem volt, de utána ezek megszűntek. Negyven éves voltam akkor, és először azt hittem, hogy miattam, de kiderült, hogy akkoriban mindenki így volt ezzel.”

A legkedvesebb szerepei között említi a Szindbád c. filmben játszott hölgyet: “Egy kis jelenetem volt Latinovits Zoltánnal, aki mindig megállította a próbát, hogy “Pillanat, csönd legyen, egy művésznő próbál!” Harmadikos főiskolás voltam akkor! Az utószinkronnál pedig meghívott egy kávéra utána örömömben az összes perecet megvásároltam a városban, konyakot vettem a fiúknak és fél méterrel lebegtem a föld felett! (…) Latinovits Zoltán hívott Veszprémbe dolgozni, ott volt Cserhalmi György is. Végtelen örömmel akartam odamenni és annyira boldog voltam, hogy micsoda jó élet lesz, de akkor épp bevittek Latinovitsot a kórház idegosztályara és én – mondván, nem tudom mikor jön ki, – leszerződtem Debrecenbe. Másnap szóltak, hogy Latinovits művész úr vár az Erzsike presszóba. Ezt a ballépésemet, míg élek nem felejtem el. Ennek valamiért így kellett történnie.”

Azt mondja, elsősorban gyermekeire büszke: “A lányom színésznő, a fiam dobos. Mindkettőben benne vagyunk az apjukkal. Jó felfedezni a fiamban a férfiember mellett, az általam képviselt lírát is. Jó felfedezni a lányomban, hogy ő keményebb dió, céltudatosabb, mint én, nem fújja összevissza a szél, ahogy engem fiatal koromban.”

Forrás: Sikeres Nők