“Teljesen csodabogárnak számítottam” – Alina Șerban színész, drámaíró, rendező válaszolt

2019 augusztus 14. szerda, 7:50

Alina Șerban roma művészként sokféle szerepkörben alkot: színész, drámaíró, rendező. Munkái összekapcsolódnak a roma identitás és történelem színrevitelével, a színházi nyilvánosságot következetesen az etnikai-kulturális és a társadalmi igazságosság képviseletének a tereként használja. A Játéktér kérdezte. Lapszemle.

A teljes interjút ITT olvashatja.

Alina Șerban elsőként bukaresti és angliai egyetemi tapasztalatairól és arról mesélt, hogy látja ezeket az intézményeket a roma hallgatók szempontjából: “(…)Én nem a romáknak fenntartott helyekre jelentkeztem, bár tudom, hogy ez a szóbeszéd járta akkoriban, ezzel szerették volna bizonyos emberek megmagyarázni a sikereimet, hogy „persze, mert a romáknak szóló helyre jelentkezett”. Speciel én nem, de ha ezt tettem volna, az is jogomban áll. De anélkül jutottam be a bukaresti színművészeti egyetemre, hogy előzetes színészi felkészítőre jártam volna. Erre nem volt pénzem: voltaképpen csak meg akartam próbálni, hogy sikerül-e. Ez egy magammal szembeni tét volt. Természetes, hogy a tapasztalatok nagyon különbözőek, mert a bukaresti egyetemen, legalábbis az én évfolyamomon a képzés nagymértékben egy bizonyos fajta színházra és színészi módszertanra épült. Kint van lehetőséged más módszerekkel is kísérletezni, már csak ebből fakadóan különbözőek az egyetemi tapasztalatok. Sok múlik az egyes embereken, ismerek olyan hallgatókat, akik nem tudtak alkalmazkodni a kinti körülményekhez. De ezzel nem azt szeretném állítani, hogy a nyugati világ sokkal jobb, mint a miénk vagy fordítva. Nekem személyesen sokat segített, hogy a bukaresti egyetemen Mihaela Sârbu külföldi tanárokat hívott a vakációkban, és lehetővé tette, hogy több részletben törlesztve befizethessek a Színház Határok Nélkül (Teatru Fără Frontiere) magánkurzusaira, ahol megtapasztalhattam, hogy másfajta technikák is léteznek. Természetesen ez a privilégium, amiben részesültem, tette lehetővé, hogy szembesüljek azzal, hogy másfajta színházi műfajokhoz, színészi technikákhoz is illeszkedem. Mondhatni ez volt az én szerencsém. De az is meghatározó, hogy személyesen te éppen hogy érzed magad, hol tartasz az életedben, hogy a tanáraid miként beszélnek veled, így tudsz fejlődni. A dolgok nem feketék-fehérek, nem is tudnám azt mondani, hogy „jaj, rémesen éreztem magam a bukaresti egyetemen”, amikor lehet, hogy akkoriban épp egy olyan szakaszában voltam az életemnek, amikor nagyon nehéz volt fejlődnöm, szóval elég sok mindentől függ ez. Azonban az nyilvánvaló, hogy a diskurzus tekintetében nagy különbségek vannak: a sokféleség diskurzusa az én időmben egyáltalán nem létezett, ma pedig bizonyos problémák sokkal szabadabban, lazábban felvethetők, megbeszélhetők. Ezek a problémák nem hiszem, hogy megoldódtak, de legalább valamivel gyakrabban hallani róluk.”

Alina Șerban

“Én teljesen csodabogárnak számítottam, amikor 2009-ben az egyetem befejezése után Romániában egy újfajta színházzal kísérleteztem, amely a romák diszkriminációja ellen szólalt fel. Egy olyan színházzal, amely nem egzotikus színben tüntet fel minket, de áldozatokként sem. Egy utcai performansszal kezdtem, amelynek a címe Eleven közmondások (Givisarde Paramicea – Proverbe însuflețite) volt, majd a saját történetem sokszoros verzióival folytattam. Temesváron kétfajta előadást csináltam, aztán pedig – ami miatt igazán ismert lettem – a Saját felelősségemre kijelentem-et (Declar pe propria răspundere), amelynek ezt megelőzően több verziója is volt” – tette hozzá.

Alina Șerban arról is beszélt, hogyan kezdett saját történetekkel foglalkozni a színházban: “Nem volt semmiféle modellem Romániában arra, a médiában sem, aminek alapján azt mondhattam volna, tudod, haver, van az a roma, aki elindult és erről így és így beszélt; vagy nézd, az a roma hogyan lépett elő és kezdett a saját identitásáról beszélni. Nekem nem volt ilyen szerencsém, hogy megadatott volna egy példa, amit kövessek. Szóval egyből kiléptem a golyózáporba, és azt mondtam: rendben, tisztában vagyok azzal, hogy van bennem egy igény elmondani a történetemet, mert olyan dolgokról szeretnék vallomást tenni, amelyeken keresztül azt remélem, hogy mások is azonosulhatnak ezzel a történettel. Nagyon idealistán kezdtem, azt hiszem, mert ez sok bonyolult kérdést vetett fel, amelyeket meg kellett emésztenem utána, és egyedül kellett ezeket megértenem, például azt a tényt, hogy a saját és az édesanyám életét veszélynek tettem ki, minket is kilakoltathattak volna; és nem vártam arra, hogy ez a történet „híres” legyen, mert nem is ezért csináltam. Amikor elkezdtek írni az újságok az előadásról, az bonyolult helyzetet teremtett, mert nem tudtam, hogy ez nehézséget fog-e okozni nekünk. Vagy, gondolj bele, én 2009–2010-ben csináltam meg mindezt: ma már coolabb kijelenteni, hogy „én roma vagyok”, de akkoriban még messze nem volt az. Annak, amit akkor csináltam, különös és bonyolult tétje volt. Számomra személyesen is, mint egy közönséges valakinek, aki hátrányos helyzetből érkezett. De ezen túl, ha nem is hátrányos helyzetből érkeztem volna, különösen nőként, nem lett volna egyáltalán cool bárkinek azt mondani, én roma vagyok”.

“Semmiképpen nem állítom, hogy ezek a dolgok megoldódtak volna. Csak Bukarestben, Kolozsváron egy kicsit coolabbá vált ezt kimondani, és mi kialakítottunk ennek egy közönséget. A Saját felelősségemre kijelentem, akár elismerik, hogy részem van ebben vagy sem, de létrehozott egy újfajta színházat, mozgalmat és receptív közönséget. Hogy ezt esetleg a magam kárára tettem volna, az, mit is mondhatnék, a saját kockázatvállalásom része. Aminek, utólag nézve, a nyertesének érzem magam. De akkor egyáltalán nem tudtam semmit: hogy hogyan rajzoljam meg a helyzetet; hogyan mondjam el az anyámnak, hogy mindezt azért csinálom, mert úgy érzem, valamit változtatni fog a dolgokon. Mert éreztem, hogy nagy esélye van annak, hogy minket is kilakoltatnak majd – hát ezt magyarázd meg, ha tudod… Örülök, hogy csökönyösen ragaszkodtam valamihez, de ugyanakkor fogalmam sincs, hogy sikerült-e ezt véghez vinni. Könnyű része ennek a folyamatnak nem volt soha. Ellenben sokat tudnék arról mesélni, hogy mi az, ami maximálisan boldoggá tett, és ami most is erőt ad a folytatáshoz. Az emberekre gondolok, akik előadás után odajöttek hozzám, akik azonosulni tudtak a történettel, legyenek romák vagy sem. Arról, hogy gyakran kapok emberektől olyan üzenetet, hogy: gratulálunk, ezt folytatnod kell! Arról, hogy középiskolákban turnézva az előadással hétszáznál is több diákkal beszélgettem. Mindez sokszor vég nélküli harcnak tűnt, amibe újból és újból belekezdtem – de amikor hazaértem és üzeneteket kaptam a diákoktól, amelyek azt jelezték, hogy gondolkoznak arról, milyen társadalomban is élünk, az nagyon jó érzés volt” – fejtette ki Alina Șerban.

A teljes interjút ITT olvashatja.