“A belső utazás miatt kihívás” – Interjú Lábodi Ádámmal a Koronázási Szertartásjátékokról

2019 augusztus 17. szombat, 7:10

Az idei Koronázási Szertartásjátékok főszereplőjét, IV. Bélát Lábodi Ádám formálja meg a Nemzeti Emlékhelyen augusztus 17-19. között. A Vörösmarty Színház művésze szerint IV. Béla története sokkal inkább egy belső út megjelenítése, mint egy sodró akciófilm.

Mit éreztél különös kihívásnak, amikor először játszottál a szertartásjátékban?

Az volt a különleges benne, hogy nem tudtuk pontosan, hogy mi lesz, milyen lesz. Az, hogy szertartásjáték az nem pontosan egy színházi kategória, hacsak nem megyünk vissza az ókorig… Emiatt volt bennünk egy egészséges kíváncsiság, hogy ez vajon merre fog tartani. Nagyon jó látni, ahogy évről évre fejlődik a produkció: minden szövegkönyv egyre jobb, izgalmasabb. Ahogy haladunk előre a korban, egyre több írásos emlék is van, így könnyebb jeleneteket írni vagy dramatizálni.

Ez az egyik, a másik pedig a színpad nagysága. A nézőtéren helyet foglaló 2000-2500 ember egészen döbbenetes. Emlékszem, hogy püspökként két megszólalásom volt: két ima. Egy átlagos előadásban ennél jóval több szöveget kell mondani, de itt annyira felértékelődött az a megszólalás, hogy nagyon izgultam, nehogy ezekkel a mondatokkal meggyűljön a bajom.

Idén IV. Béla királyt alakítod. Meglepődtél a felkérésen?

Telefonon hívtam Szikora János rendezőt valamilyen ügyben és mellékesen megemlítette, hogy idén rám gondolt és ráérek-e. Mondtam, hogy tekintve, hogy minden évben dolgozom a Királyi Napokon, ha nem a szertartásjátékban, akkor az utcaszínházat csinálom, ráérek. Ki kellett találnom, hogy a kettővel együtt, hogy birkózom meg.

Milyennek képzeled el IV. Bélát?

Elsőre gimnáziumi történelmi ismeretek ugrottak be, az ember talán 18 évesen a legokosabb ilyen lexikális dolgokban, aztán sokat felejt. De IV. Béla kapcsán a tatárjárás jutott eszembe, ami emblematikus epizódja a királyságának, valamint az ország újjáépítése, IV. Béla, mint kővárépítő. Azt a rengeteg várat, amit az országban járva-kelve látunk, azokat javarészt ő építtette.

Szeretsz belemerülni a korba, kutatni a történelemben, vagy inkább a szövegkönyvre hagyatkozol?

Mindent sajnos nincs idő elolvasni, de nagyon szívesen olvasok. Alapvetően, itt a szertartásjátéknál a példány az elsődleges kapaszkodó, mert tudom, hogy – térben és időben – mi az amit elbír ez az előadás, hogy milyen szinten kell sűríteni. Aztán minden olyan háttértudás, amit a felkészülés vagy a próbafolyamat során az ember még összeszed, az nyilván hozzátesz a belső tartáshoz vagy a jelenléthez.

Van egy mondás miszerint a királyt mindig a környezete játssza el, ez itt most hatványozottan igaz, ahogyan most látom, mert nagyon kevés jelenetem van, holott majdnem végig színpadon leszek. Itt tényleg történnek IV. Bélával az események: valaki hoz egy hírt, vagy leveleket kap. Elhangzik egy-két rendelkezése, de leginkább ez most egy belső út kivetítése ezen a 35 vagy 40 éven keresztül, amit a történet áthidal. Rengeteg a szövegkönyvben „belső hangként” írt szöveg, melyek mind a saját gondolatai vagy visszaemlékezései, ezek nagyon szépen szakítják meg, tagolják a koronázási szertartást és az ahhoz kapcsolódó szakrális eseményeket.

Van olyan is, amikor a történelem folyamán kialakult egy-egy esemény kapcsán gondol vissza a saját koronázására, hogy akkor mit gondolt, hogy azok a mondatok, amiket a püspökök, érsekek mondtak neki, azok aztán az életben mit is fognak jelenteni neki. IV. Béla története sokkal inkább egy belső út megjelenítése, mint egy sodró akciófilm.

Mit érzel a legnagyobb kihívásnak a szerepedben?

Túlélni. (nevet – a szerk.)

Fizikailag mindenképpen nagy kihívás és nem feltétlenül azért, mert órákig lovon kell ülnöm és vágtáznom, ugratnom, kardoznom. Tehát nem az akciók miatt kihívás, hanem pont emiatt a belső utazás miatt. Kamera is van a színpadon, ami egészen közel hozza a nézőket a színészhez, mégsem szabad arra gondolnom, hogy most filmesként kell játszanom vagy színpadi színészként. A kamera jó esetben, jó érzékkel és ízléssel dokumentálja a színpadi színész munkáját. Ugyanakkor nagy kihívás ez, mert másodpercek alatt le lehet bukni, ha nincs meg a kellő belső tartalom – akár egy szöveg nélküli jelenetben is – az ember szemében, ami hitelesíteni tudja a megformált történelmi alakot.

A próbafolyamat melyik részét szereted jobban?

Minden részét szeretem, mindegyiket másért. Az elejét azért, mert-már sokadszor dolgozva Szikora Jánossal tudom, hogy vele lehet beszélni, közösen gondolkodni, és ha van ötletem, azt mondhatom és így alakíthatom én is a saját sorsomat a színpadon. A próbafolyamat kezdetét ebből a szempontból nagyon szeretem, hogy megismerhetem az ő elképzeléseit, meglátom azokat a kellékeket, elemeket, amiket ő eleve elgondolt, amiről nekem is születik elképzelésem, asszociációm, és persze javasolhatok is. A főpróbahét mindig nagyon izgalmas, mert akkor áll össze az egész, az a leglázasabb része a próbafolyamatnak, s valahogy az elkerülhetetlensége az egésznek, hogy mindig remek dolgokat szül mindegy, hogy milyen előadásról van szó. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a szorult helyzet csiszolja az elmét.

Van már kedvenc jeleneted?

Nincs még, amiket eddig próbáltunk, azok közül a Batu khánnal való találkozás, azaz Sághy Tomival izgalmas, még hogyha a valóságban ők a hadüzenet környékén nem is találkoztak egymással így szemtől szemben. Tanulságos az is, amikor a segélykérő leveleire megjönnek a válaszok. Találunk benne sok szép képet, számos jó gondolatot, amelyek tömörek és rendkívül expresszívek. Szerintem a szertartásjáték ezzel tud igen jól operálni, hogy tömör legyen és expresszív. A narrátor sokszor megkönnyíti az érthetőséget, ugyanakkor azok az elemek, amiket a díszlet és a rendező fantáziája odapakol a színpadra, az a nézőt is asszociációra kell, hogy sarkallja, ugyanúgy, mint minden színházi előadás: figyeljenek és gondoljanak a nézők is valamit.

Jegyinformáció és érdekességek: www.koronazas.hu