“Úgy látom, hogy a rendszer jó irányba tart” – Vidnyánszky Attila tao-ról, Nemzetiről, vádakról

2019 augusztus 30. péntek, 20:53

Vidnyánszky Attila az Origónak adott nagyinterjújában beszélt, a régi tao-rendszerről, arról, miért nem lehetett elkerülni a megszüntetését, arról, mit gondol az új színházi támogatási szisztémáról és a Nemzeti Színház céljairól, támogatásáról. Lapszemle.

A TELJES INTERJÚT ITT OLVASHATJA.

A kérdésre, elégedett-e a változásokkal, Vidnyánszky Attila elmondta:

Vidnyánszky Attila / Fotó: Soós Lajos

“Kezdjük azzal, hogy ismételten, sokadszor összefoglalom, hogy miért voltunk sokan, mondhatom, hogy a színházi szakma többsége elégedetlen az előző rendszerrel. Azért, mert számtalan olyan produkciós cég, nonprofit szervezet, alapítvány jött létre, melynek nem az volt a célja, hogy minőségi, értékes színházi, táncos vagy zenei produkciókat hozzon létre, hanem azért, hogy a közpénzt „lenyúlva” átverje a nézőket és egyébként sokszor az előadóművészeket is. (…)

Valójában nem a kultúrpolitikai gondolatok, elvek, értékek mentén hozott döntések juttatták a támogatást egy-egy színházhoz, hanem a „mindenható” bevétel kényszere. Rendkívül kártékony folyamatokat indított ez el: csak a bevétel számított, az értékek nem.

(…) Nem pusztán a visszaélések tucatjai voltak a problémák. Az is, hogy a tao-rendszer arra sarkallta a színházi szakmát, hogy a könnyebb utat válassza. Tucatszám kerültek színpadra, különösen többezres befogadóképességű csarnokok színpadjára olyan produkciók, amelyek úgy tettek, mintha színházak lennének, de valójában ócska népbutítások voltak. És miután ezekből roppant jól megéltek, a bennük szereplő színészek, rendezők, alkotók, bocsánat a kifejezésért, hozzábutultak ezekhez a produkciókhoz. A nézőket becsábították az utcára öntött óriásplakátokkal, néhány sztár fotójával, aztán öt próbával lehaknizták az előadást, majd felvették a – nem túlzás – több százmilliós tao-támogatást. Ez a rendszer a szakmánk hígulását, amortizálódását hozta. Elég összevetni a kőszínházak nagyszínpadainak tao előtti repertoárját a mostanival: fájdalmas a torzulás. Felelős színházi ember ezt nem akarhatja vissza, nem dicsérheti. Nekünk felelősségünk van a szakmánk iránt, ezt az elvet várom el magamtól és a kollégáimtól is.”

“Másfelől: akik azt mondják, hogy az ellenőrzést kellett volna szigorítani, nem veszik figyelembe, hogy több mint egy évig dolgozott együtt a szakma – és ebben a munkában részt vettek a Színházi Társaság, a Teátrumi Társaság és a Független Előadóművészeti Szövetség gazdasági szakemberei -, hogy kitalálják a tao-rendszer igazságosabb működtetési módját, és azt, hogy hogyan lehet szigorúbbá tenni az ellenőrzést. Ám képtelenség egzaktul megfogalmazni, hogy mitől koprodukció egy koprodukció. Például, ha egy hazai előadó-művészeti szervezet két statisztája játszott a 150 fős francia show-műsorban, az elég a tao-hoz? De ha nem statisztálnak, hanem Rómeót és Júliát játsszák vendégszínészek, az már koprodukció és jöhet a tao?

Vagy Mercutio-t is vendégművésznek kell játszania a tao-jogosultsághoz? Vagy: hol végződik egy koncert és hol kezdődik egy színházi előadás?

Ha van két vers a koncert közben, akkor már lehet tao-t igényelni? Napestig tudnám sorolni ezeket a definíciós problémákat. Ezért lehetetlen megúszni a kibúvókat, kiskapukat” – szögezte le Vidnyánszky Attila.

Arról is beszélt, mi a véleménye az új támogatási rendszerről:

“Sokunkat kérdezett meg a kulturális kormányzat arról, hogy milyen támogatási rendszerrel váltsa ki a korábbi tao-rendszert. Én három szempontot ajánlottam Fekete Péter kulturális államtitkár figyelmébe. Egyfelől, hogy nem lehet kevesebb az új rendszerű támogatás végösszege, mint a tisztességes szervezeteknek adott addigi támogatás összege. Másrészt, hogy a támogatás legalább egy része ne az alapműködést szolgálja, hanem olyan feladatokat, amelyeket a közösségünk fontosnak tart: a fiatalok színházba csábítását, a kortárs szerzők bemutatását és még sok mást. Harmadrészt pedig, hogy a támogatás hangsúlya a vidéki műhelyeken, színházakon legyen. Reméljük, hogy ez utóbbi még hangsúlyosabban valósul meg. Úgy látom, hogy a rendszer figyelembe veszi ezeket a szempontokat, és jó irányba tart.”

A független színházak támogatásáról szólva kifejtette: “Én valóban független színházat csináltam hosszú éveken át Kárpátalján. A támogatás, amit kaptunk, az eleinte annyi volt, hogy egyáltalán engedték, hogy magyar nyelven játsszunk. Ha vannak, akik tudják a Kárpát-medencében, hogy mit jelent a független, korlátokat feszegető színjátszás, azok közé, azt hiszem, én is odatartozom.

Engem nem lehet azzal vádolni, hogy ne érezném a zsigereimben azt, hogy milyen, amikor veszélyben van egy művészi közösség. Felelősséggel állítom, hogy nincs veszélyben egyetlen magyar színházi műhely sem.

Ha lenne, én lennék az első, aki felemelném a szavamat. De néhány dolgot rakjunk helyre. Az állami támogatás nem „jár” mindenkinek. Az állam által fenntartott színházaknak – így a Nemzeti Színháznak is – annyiban „jár”, hogy értük a költségvetés és az előadó-művészeti törvény felelősséget vállal. De emellett jogszerűen, átláthatóan kell működniük, a közönségük megelégedésére és művészi értékeket létrehozva. Állandó kontroll alatt vagyunk, vizsgál minket az ÁSZ, az EMMI, a NAV: egyébként helyesen. A magánszínházaknak, vagy a független színházaknak (néha átfedésben van a két fogalom, jó lenne ebben is rendet rakni) sem “jár” a támogatás. Én nagy híve vagyok annak, hogy mindenki csináljon színházat, de annak nem, hogy ha valaki színházat csinál, azonnal szalad az államhoz, hogy pénzt kérjen. És ha nem annyit kap, amennyit szeretne, akkor azonnal megszorítást, cenzúrát, ellehetetlenítést kiált. Ha az állam finanszírozza a magánszínházat, támogatja a független színházat, akkor mégis mitől „magán” és mitől “független” színház az? És még valami. A független és a magánszínházak a magyar színházi szféra tíz százalékát sem teszik ki. Viszont a tao-visszaélések 95%-a ebben a szektorban történt. Kétségtelen, hogy eljutottunk egy lényegi kérdéshez. Világosan látszik, hogy a magán- és független színházak nem élnek meg állami támogatás nélkül. Ha ez így van, márpedig így van, akkor meg kell nézni, hogy mit tesznek hozzá a magyar színházi kultúrához. Szükség van rájuk: részben tehetséggondozás miatt, részben azon alkotók számára, akik kiszorulnak a kőszínházakból. De az állami támogatásért cserébe mit vár a közösség tőlük?

Kellene arról is beszélni, lehetőleg higgadtan és józanul, hogy nem kellene-e határt szabni az állami támogatott magán- és független színházak számának, ahogy ez számos országban van.

Akiket viszont az állam támogat, azoknak több évre garantálja a működését! Akik pedig kiesnek a támogatásból, azok megsegítését az inkubátor házakra kellene bízni” – nyilatkozta Vidnyánszky Attila.

Arról is beszélt, hogy mennyi pénzt kap a Nemzeti Színház az új rendszerben: “Többet kapunk. Mi olyan feladatokat vállalunk, amiket mások nem tesznek, nem tehetnek meg: tavaly a Csíksomlyói passiót tízezreknek játszottuk ingyen Erdélyben, a csíksomlyói nyeregben, most augusztus 19-én pedig Esztergomban a Bazilika előtt. A Nemzeti folyamatosan utazik belföldre, külhonba és külföldre. 80-100 előadást fogadunk be évadonként.

A Nemzetin belül tulajdonképpen három színház és egy oktatási intézmény, a Kaposvári Egyetem gyakorlati helye működik. Ettől nemzeti a Nemzeti: nem egy a sok más színház közül.”

(…)Arról, valóban veszteséges-e Nemzeti Színház, Vidnyánszky Attila tudatta:

“(…)Abból az 5 évből, amikor Alföldi Róbert vezette a színházat, négyszer veszteséges volt a színház. Szólt egy szót is akkor valaki? Nem is lett volna méltányos, mert ez játék a számokkal. A veszteség az amortizációból fakad, abból, hogy a színház ingóságai és maga az ingatlan is, minden évben kevesebbet ér, ezt át kell vezetni a könyveinken. Ez okozza azt, hogy „számszakilag” veszteséges a színház. Senkinek nem tartozunk, senki nem kapott kevesebb bért. Amúgy mi 350 millióval több bért fizetünk a munkatársainknak, mint amennyit fizetett a színház 180 millióval kevesebb állami támogatásból tíz évvel ezelőtt. Minden rendben van a gazdálkodásunkkal. És nézzük az ingyenes előadásokat. Három éve indítottuk #anemzetiadiakokert programunkat. Öt előadást ingyen nézhetnek meg azok az iskolai csoportok, akik tanári vezetéssel jönnek. Több tízezer diák jutott így színházi élményhez. Azok az előadásaink vannak ebben a programban (a János vitéz, a Csongor és Tünde például), amelyek az iskolai nevelést segítik. Világos elvünk, hogy ezeknek az előadásoknak a megtekintése, aztán az iskolában történő elemzése minden diák számára hozzáférhető kell, hogy legyen. Ebből nem engedünk, ezek az előadások ingyenesek is maradnak.

A gyerekek és a fiatalok hatvan százaléka nem jut el színházba, és sajnos egyre kevésbé népszerű a körükben a színház. Amíg ez így van, addig mi járunk a helyes úton, és remélem, lesznek követőink.

Amúgy mielőtt azt mondanák, hogy persze a Nemzeti megteheti, hogy ingyen játsszon előadásokat: mi Beregszászban valamint Debrecenben, a Csokonai Színház korántsem “eleresztett” költségvetéséből is játszottunk így produkciókat. A nem ingyenes előadásaink közül a legtöbbre sorban állás van, az Egri csillagokra például 7.000 jegyigénylésünk parkol sajnos, a telítettségünk 94% volt. Minden szó, amit a Nemzeti kihasználatlanságáról írtak: merő hazugság. Összegezve: soha ennyien nem nézték még a Nemzeti előadásait: 150 ezer nézőnk volt az előző évadban.”

A TELJES INTERJÚT ITT OLVASHATJA.

A fent érintett témákban Vidnyánszky Attila az utóbbi napokban többször is nyilatkozott:

A Nemzeti Színház évadáról ITT olvashatnak interjút.

A TV2 Tények c. műsorának adott nyilatkozatáról ITT értesülhetnek.

“A legfájdalmasabb, hogy vattának nevezik a színházba hozott embereket” – az ATV-nek adott interjúját ITT érhetik el.